Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az ausztriai nyaralás nagyon jól sikerült, ezt András leginkább abból vette észre, hogy Violával rengeteget vitatkoztak. Igazából a házasságuk is egy vitával kezdődött, egy közös ismerős esküvőjére voltak véletlenül mindketten hivatalosak, és arról beszélgettek órák hosszat, hogy kinek legyen és kinek ne templomi esküvője. András számára felszabadító érzés volt, hogy minden veszekedés nélkül lehetett elméleti vitát folytatni, ráadásul egy tanárkollégával, ennek a felszabadulásnak hála aztán meg is kérte Viola kezét, és persze lett templomi esküvő is. No de kanyarodjunk vissza Ausztriába. A legtöbb vita természetesen akörül zajlott, hogy mégis miért jobb minden, de minden Ausztriában. Viola földrajzot tanított és újabban rákapott arra, hogy gazdasági témájú újságokat olvasson, így mindenre kész volt a válasza: Ausztriában működik a piac. András történelemtanárként irtózott a szimpla válaszoktól, legalábbis mindig ezzel kezdte az érvelését, de talán másnak is szerepe volt abban, hogy szenvedélyesen, és saját megítélése szerint szellemesen bírálta a piac rendszerimmanens hibáit. Akkor is épp vitáztak, amikor átgördültek Szlovéniába.

Meghökkentő volt a különbség hiánya. Szlovénia az mégiscsak ex-Jugó, valami kis lepattantságot elvárnánk, de semmi. Nagytótlak (Selo) végén információs házikó, a hölgy kedvesen ajánl szállást és éttermet, kezükbe nyom egy ingyen prospektust és odaadja a műemlék templom (rotunda!) kulcsát is. Hiába, itt is működik a piac! Fenéket, jól szervezi az állam a turizmust! De már mentek is tovább hazafelé, legalábbis Magyarországra, de nem autópályán, ahogy jöttek, hanem Zalán keresztül, kicsit kalandozni még. Mert az Őrséget az ember nem hagyhatja ki. Gödörházán rovásírásos tábla fogadta őket, erre még a vitát is abbahagyták egy időre, ilyen Pesten mégsincs. Nem véletlenül, nagy hülyeség, vélte Viola, hiszen senki sem érti. Nem is az a lényeg, kezdte csak a vita kedvéért András, hanem a hagyomány. Micsoda hagyomány az, amit senki sem ismer? Hát éppen ez az, ideje feléleszteni. Közben kiszálltak a faluház előtt és a nagy ismertető táblát nézegették, mik lennének a látnivalók a környéken. András gyönyörűséggel olvasta fel az első okleveles említését a településnek: „Gödörházán mindenki gerencsér, csak a biru bugyiga csinálu”. Élő hagyomány, most is épp fazekas napok vannak. Persze, mert már akkor is a piac működött a legjobban.

Indultak tovább Csesztregre, mivel az augusztusi nap elviselhetetlennek bizonyult a poros utcákon, ott meg állítólag van strand. Az utak egyre rosszabbak lettek (távolodunk a piacgazdaságtól, dehogy, csak szigorúbb állami ellenőrzés kellene). A faluban nehezen találták meg a leágazást, de szerencsére egy piros inges cigány fiú készséggel útba igazította őket. A tópart gyönyörű volt. Mellette fából faragott sasokat formázó kapu, azon túl népi stílusban épített vendégházak, sőt egy fazsindellyel borított kilátótorony is, közelebb menve a nevét is megtudták: István és Gizella-kilátó. A felirat szerint ez itt, kérem, a Milleniumi Emlékpark. Látod, ezért kell az erős állam, az elmaradott kistérségek fejlesztése … Aha, fejlesztése, és akkor miért üresek ezek a vendégházak, és miért van bezárva a kilátó? Mert tíz év alatt lerohadt, hiszen nem használja senki, hiszen a PIAC nem indokolta az építését? Dehogynem, biztos használják, … de aztán utolérte őket a piros inges, és ugyanolyan készségesen és vidáman elmondta, hogy ez bizony csak dísznek van, és ő egy nyáron akár tíz embert is útba szokott ide igazítani.

András kicsit komorabban vezetett tovább. A késő délutánra még a kerkafalvi állatfarm megnézését tervezték, egy idevalósi munkatársuk ajánlotta, magángazdaság, de minden látogatónak megmutatnak mindent. Ott aztán teljesen kivirult. Tyúkok, disznók, birkák, tehenek és lovak teljes természetességgel félig-meddig szabadon. A gazda tényleg szívesen fogadta őket, mesélt is hosszasan. Hogy mindig van munka, minden évszakban. Feldolgoznak mindent, nem visznek-e a kecskesajtból, bio, tradicionális recept alapján. És persze ott a gyümölcsös, tavaly szépen termett a barack, kapható ám még a lekvár, nem adják drágán, ahhoz képest, hogy tiszta gyümölcs, nincs benne tartósítószer. Vagy inkább mézet? Saját kasok, de az erdőn mézelnek, sötétebb is a méz, a fenyőfák miatt. Igen, az erdőt is járják, van ám szárított vargánya is, abból lesz csak a fenséges leves! Tíz dekából kijön az egész családnak. András mosolya egyre szélesedett. Hagyomány, önellátás, tősgyökér. Aztán Viola kérdésére a gazda odavetette, hogy ő csak vietnámi sertéseket tart, sokkal ellenállóbbak, gyorsabban nőnek, így jobban megéri. És hát kell a pénz, mert a lánya Dublinban tanul.

Kolbenheyer kommentpolitikája