Sajnálattal látom, hogy a fantasytól kezdve a képregény adaptációkon keresztül az ifjúsági regényekig/filmekig egy sor műfajban a „realistább, komorabb”, de mondjuk ki magyarul: erőszakosabb alkotások divatja jött el. De ha már így alakult, érdemes ezen belül is valamiféle minőség után kutatni, és úgy érzem, találtam is ilyet, ez pedig Suzanne Collins Az éhezők viadala trilógiája (Budapest, Agave, 2009-2011; The Hunger Games, New York, Scholastic, 2008-2010). A külföldi sikert gyors magyar megjelenés követte, ami persze örvendetes, de megint azt jelenti, hogy a fordítás gyorsan készült. A tudatosan egyszerű nyelvezet (a főszereplő, akinek a szemszögéből látunk, műveletlen tini) fordítása nem egyszerű, könnyen fordul kínos lazáskodásba. A kitalált világ nevei sincsenek teljesen átgondolva. Mert Az éhezők viadala posztapokaliptikus antiutópia, közelebbről meg nem határozott jövőben és csak nagyon homályosan meghatározott földrajzi környezetben. Az előzményekről szinte semmit nem tudunk meg, ezt persze a regény szerkezete is meghatározza: a tudatlanság a világ lényege. Ügyes a minimalista futurizmus: ha a világunk romjain tenyésző elkorcsosult utódról van szó, akkor nem kell sokkal fejlettebb technika, elég, ha néhány „olcsó” tudomány fejlődött tovább, mint pl. a géntechnika. Ismertetőmben a regény előképeiről, az ifjúsági szálról és a számomra legérdekesebb témáról, a médiáról írnék.

Suzanne Collinst szokás plagizálással vádolni, hiszen a valóságshow-ként előadott gyilkosságról valóban készültek már regények és filmek (pl. Stephen King: Running Man), sőt összezárt és egymás legyilkolására kényszerített tinikről is (Koushun Takami: Battle Royale). A nyomozás azonban nem az én feladatom, és a trilógia egésze elég komplexnek tűnik ahhoz, hogy eredetinek minősítsem, bárhonnan is származik az alapötlet. Mert a kulturális utalások nagyon is nyugatiak, pontosabban angolszászok. Az angol nyelvű irodalmat különösen erős szálak fűzik az antikvitáshoz: a legyőzött Körzetek áldozati gyermekeiben sem nehéz felismerni Thézeuszt és társait. De a Kiválasztottak küzdelme természetesen római gladiátorjáték. Római maga a Kapitólium és zömmel polgárainak neve is. Római a Panem országnév, és ha valakinek nem esne le azonnal, később meg is magyarázzák: a Kapitólium lakói kenyeret és cirkuszt kapnak cserébe a diktatúráért. A latin tobzódására nincs különösebb magyarázat, de ezt is enyhíti az a „tény”, hogy egy újrakezdett jövőben járunk, miért ne térhetne vissza éppen ez a divat. De a szétszórt és majd csak a forradalomban összefogó tizenhárom Körzet sem lehet véletlen, amerikai könyvet olvasunk, és izgulhatunk, hogy megszületik-e belőlük az új nemzet.

A gyerekfőszereplő (17 éves) nézőpontja sok szempontból kényelmes: nem kell mindent tudni, elmagyarázni. Másrészt pedig jövedelmező: az olvasótábor könnyebben azonosul. De szerencsére Collins ennél jobb író. Mert nem csak a naivitást használja ki, hogy a főszereplő csak későn teszi fel azokat a kérdéseket, amiket a kritikus már előre sejt, hanem azt is, hogy a fiktív világon belül teremthet még egy belső, nagyon is valós világot. Az áldozatok nagyon gyakran gyerekek, maguk a gyilkos Kiválasztottak is a rendszer áldozatai. Azé a rendszeré, amit a Játékot játszó felnőttek teremtettek meg és működtetnek. Mert a viadal nem csak az arénában folyik, sőt egyre kevésbé ott, hanem mindenhol a politikában és a háborúban, amiben a gyerek tehetetlen báb, egy idegen és gonosz világnak, a felnőttek világának kiszolgáltatva. Nem akarok nagyot mondani, de a kamaszkor lázadásának szép metaforája ez. Azé a kamaszkoré, ami minden szexőrült divat látszatának ellenére nagyon is konzervatív a szerelmi kérdésekben: Katniss csókjainál szűziesebb erotikát nehéz lenne elképzelni.

Minden antiutópia társadalomkritika. Ezért ezt most hagyjuk is. És minden modern antiutópia egyben médiakritika is, hiszen régóta tudjuk, hogy a Nagy Testvér figyel. De Az éhezők viadalá-ban nem csak egyszerűen minden be van kamerázva, és nem csak egy különösen nagyszabású valóságshowt látunk. A Katniss körül sürgölődő stylist-csapat elsőre idegesítő mellékszereplőnek tűnt, de aztán kiderül, hogy egy sokkal komorabb világ előhírnökei, azé a médiáé, ami mindenkit kihasznál, sőt ami olyannyira behálózza a világot, hogy a szerepen kívül nem is lehet élet. Katniss tragédiája nem csak a körülötte növekvő hullahegy, hanem énjének teljes elvesztése, ahogy az átverések és kihasználások újabb és újabb fordulatai megsemmisítik a személyiségét, jelképpé, márkává darálják. Collins sötét világának súlya ugyan az ellenkezőjét sugallja, de egy amerikai regény végén mindig marad azért annyi remény, hogy a mi álmainkban ne csak Katniss áldozatai és szerettei kísértsenek.

Kolbenheyer kommentpolitikája