Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Istvánnak már reggel rossz előérzete volt. Az emberben hamar kialakul az a létfontosságú hatodik érzék, amivel a párja hangulatát kitapogatja, a férfiban meg pláne hamar. Eszter hamar ébredt, lement a konyhába, bekapott valamit majd nekilátott a rendrakásnak. István érezte a növekvő feszültséget. Igyekezett gyorsan és hatékonyan tevékenykedni, megterített a reggelihez, berakott egy mosást, és újra, meg újra Eszterre sandított, hogy mi lesz. Próbálta kiérdemelni a dicséretet, de Eszter ezekben a helyzetekben kevés dolgot értékelt kevésbé, mint a buzgólkodó, szelíd készségességet. István erre persze a szokásos módon reagált: igyekezett elkerülni a konfliktust, az adott esetben magát Esztert. Kiment a kertbe, és ott matatott: kigazolta a kavicságyat, rendbe rakta a szerszámokat, feltekerte a locsolócsövet. A bentről kiszűrődő hangokból pedig egyre biztosabban tudta, hogy a robbanásveszély ettől egyáltalán nem csökkent. Tulajdonképpen nem volt ebben semmi váratlan. Második hete voltak a nyaralójukban, a nyári szünet két hónapjára ide szoktak költözni. Tanárházaspár, iskolás gyerekek, mi lehet ennél szebb. Az első hét mindig mámorító, hosszú alvás, nagy evések, tollasozás a kertben, a ház csinosítgatása. Aztán a második héten megjelenik az unalom és édestestvére, a lelkiismeret-furdalás. Biztos semmi dolgunk?

Az nem lehet, hogy a gyerekek egész nyáron ne csináljanak semmit. Elfelejtenek mindent. Nem kell sokat tanulni, csak amit muszáj. Emma új iskolába megy az ősszel, rögtön az elején szintfelmérő lesz angolból, az ő érdeke, hogy átnézzük vele az idei anyagot. Jakab lassan ír, s ha nem figyel, sokat hibázik. Ha nem gyakorol minimálisat nyáron, ősszel kínszenvedés lesz, ezt ő sem akarhatja. Gergő most kezdett fuvolázni, amit eddig tanult, azt két hónap teljesen kitörli a fejéből, ráadásul az asztmájának is jót tenne, ha erőltetné egy kicsit a tüdejét. Te talán nem így látod? Akkor miért mindig nekem kell veszekednem velük, hogy leüljenek tanulni? Persze, sokkal egyszerűbb kimenni, kihúzni magad belőle! István tudta, hogy Eszternek igaza van, de legalábbis van annyi igaza, hogy a vita csak rontson a helyzeten, azt viszont sosem tanulta meg, hogyan ússza meg ezeket a viharokat szárazon. Amikor Gergő hisztizve kirohant a házból a fuvolájával a kezében, igyekezett csitítani és egyben rávenni a gyakorlásra is, mindezt úgy, hogy a házban ne tűnhessen ez engedékenységnek. De aztán Emma is megjelent vörös szemekkel és egy gyűrött füzetet szorongatva, felmászott a cseresznyefára, és a harmadik kérdésre úgy nyilatkozott, hogy épp angol szavakat tanul. Az atmoszférikus elektromosság kisüléshez közeledett. A ház ajtaja kirobbant, felvillant az asztalra borult Jakab alakja, Eszter magából kikelve kiabált kifelé rohanva, miért nem bírnak odafigyelni, a ceruza folyton leesik, kitörik, már nem lehet kihegyezni sem, és miért nem hallja a fuvolát, hogy lehet fáramászás közben tanulni, és mit szöszmötöl már a kertben apátok, most elmegyek futni, mire visszajövök, legyen meg a lecke.

A lecke meglett, sőt ebédhez megterítve is, aztán délután szépen mindenki felmondta, bemutatta, István épp csak megemlítette, hogy felpumpálta az összes bicikli kerekét, a gyerekek lelkesen felkiáltottak, hogy menjünk biciklizni, Eszter még nem mosolygott, de velük ment, és hazudnia kellett volna, ha azt mondja, rosszul érezte magát. István tudta, hogy a hűtő félig üres, hazafelé a kisboltban vett egy kiló szalonnát, és bejelentette, hogy kifaragta a nyársakat és rendbe rakta a tűzrakót, szóval, ha a gyerekek szednek fát, lesz tábortűz. Szedtek, lett. Amíg István megrakta és meggyújtotta, meg odacipelte a tuskókat, amikre ülni lehet, Eszter szó nélkül felszelte a szalonnát, meg egy kis hagymát és paprikát hozzá, Emma vágott kenyeret, Jakab és Gergő kihozták a poharakat, és egy kancsóban vizet, igazából kettőt, mert az első kiborult, amikor Gergő elesett a vakondtúrásban. Eszter mosolygott, hagyta, hogy a gyerekei és a férje megpuszilják. A szalonna elfogyott, és a nap is lement. Emma azt javasolta, énekeljenek, István nem emlékezett, mikor javasolt ilyet utoljára, de hát okos az ő lánya, tudta, Eszter egyre jobban mosolygott. Rendben, de mindenkinek énekeljék el a kedvencét. Istvánnak nem volt, de muszáj volt kitalálni valamit. Beugrott a legutóbbi osztálykoncert Jakabéknál, és a refrén:
„Rétest ettem, megégette a számat,
Más öleli az én kedves babámat.
Más öleli, más is ül az ölébe,
Más kacsingat a világoskék szemébe.”
Csak a tűz világította meg az arcokat. István Esztert nézte, aki gyönyörű volt. Főleg, amikor ahhoz a sorhoz értek, hogy „más kacsingat a világoskék szemébe”. Eszter is őt nézte. Biztos az ölébe ülne. Ekkor István feljajdult, ahogy a súly a lágyékára nehezedett. Gergő teli torokból énekelte: „más is ül az ölébe”, miközben teljes természetességgel kényelembe helyezkedett. Kerek volt a telihold.

Kolbenheyer kommentpolitikája