Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Nagyi, segítesz a társadalomismeret háziban? – kérdezte Fruzsi a nagymamája nyakában lógva, rögtön a vonatról való leszállás után, nehogy elfelejtődjék, amire egész úton készült. – Hát persze, jaj, csak meg ne fojtsál, na, hadd nézzelek, mennyit nőttél, mióta nem láttalak, te jó Isten, egész kis hölgy lettél nyár óta! Miben segítsek? Társadalomismeret? Az meg mi a csoda? Olyan, mint a töri? Akkor miért nem azt tanuljátok? Én nem értem ezeket a modern dolgokat, mindenféléket kitalálnak, nekünk az elemiben, meg aztán a lánygimnáziumban is volt történelem, szépen elkezdtük az elején a görögöknél, nem volt mindenféle, micsoda is, társadalomismeret? Na és hogyan tudnék én segíteni? Hogy meséljek a régi dolgokról? Milyen dolgokról? A családról? De hát mit? Hogy ki hol lakott, milyen iskolába járt és mit dolgozott? De miért érdekes ez? Társadalmi mobilitás? Te jószagú atyaúristen, miket nem tanultok! Na jó, hát hol is kezdjem?

Hát a nagyszüleimnek Bőben volt egy kis földje, az Vas megyében van, Csepreg közelében. Kicsinyke föld volt. Három gyerekük született, apu, a te dédapád volt a legkisebb. A földet a legnagyobbnak szánták, az István bácsinak, ő örökölte. A Juli néni ugye férjhez ment, annak adtak stafírungot: dunyhákat, edényeket, ruhákat, néhány ládát meg még egy malacot is. Na, akkor szinte kiürült a ház. Dédapádat meg a városba küldték, ott dolgozzék. Nem, nem nagyon járt vissza, összeveszett a Julival, mert amikor egyszer hazalátogatott, a Juli rábízta a pörköltet a tűzhelyen, dédapád meg belemerült az újságjába, és a pörkölt odaégett. A Juli néni ezt sose tudta megbocsátani, ezt az okoskodást, dédapád meg híresen nem tudott bocsánatot kérni. A csavargyárban dolgozott, kezdetben mint esztergályos, aztán felkerült az irodára, mert volt egy szabadalma. Hogy az mi? Hát kitalált valamit, valami módszert, nem igazán tudom ám már mi volt az, de valahogy több csavart lehetett a géppel csinálni, és akkor azért jutalomból felkerült az irodára. Én meg a lánygimnáziumba jártam. Az anyukám sajnos meghalt akkor már, de volt egy nagynéném, az Immakuláta nővér a szürkéknél, tehát apáca volt, és ő az elemiből gimnáziumba küldött, pedig nem nagyon akartam én tanulni. De csak leérettségiztem. Aztán a könyvesboltban dolgoztam, eladó voltam, és onnan kerültem a hivatalba titkárnőnek, ott ismerkedtem meg a nagyapáddal.

Fényképek? Persze, Fruzsikám, van néhány régi képem valahol. Nézzük csak, itt kell lennie, ebben a dobozban, látod, itt is van, hát ezek az én szüleim. Ez meg a régi ház Bőben, ez a kisfiú itt a dédapád. Hogy mondod? Hogy akkor mi a szocializmus idején emelkedtünk fel? Hát nem tudom, ezt hogy érted. Hogy beköltöztünk a városba és mindenki tovább járt iskolába, mint a szülei? Nem is tudom. Nem, más nincs itt, azt hiszem. Az? Add csak ide, azt most ne vegyük elő. Miért ne? Hát, csak. Na, jó, ha már kinyitottad! Mert latinul van. Ez egy diploma. Kié, kié?! Hát a dédapádé, volt neki egy jogi diplomája is, na! Akkor miért a csavargyárban dolgozott? Most minek ijesztgesselek ezzel, Fruzsikám! Ha nagyon akarod, elmesélhetem. Hát azt mondtam, hogy a dédapádat a városba küldték. Hát tanulni küldték, taníttatták, hogy ő ne paraszt maradjon. Jogász lett, a vámhivatalnál dolgozott. De amikor jöttek a kommunisták, itt megszűnt a határátjárás, és neki is fel kellett járnia Győrbe, a központba dolgozni. Vonattal ment minden reggel, délután meg jött haza.

Ezt már csak utána mesélte, de csak egy-két év múlva. Hogy egyik nap talált egy papírlapot a vonaton. Egy röplapot. Hát, tudod, akkor nem szabadott mindent leírni az újságban. Tanultatok róla? Igen, diktatúra. Szóval ezt titokban csinálták, és szidták a Rákosit. Azt, azt, a kopaszt. Na és apu, a te dédapád ezt eltette, és megmutatta egyik barátjának, vagy legalábbis azt hitte, hogy barátja az a csirkefogó. Mert másnap Győrben az állomáson várta két ember, és elvitte. Hova, hova?! Hát börtönbe, akkor ezt így szokták, jöttek, betuszkoltak a fekete autóba, és huss, irány a börtön. Biztos az a csirkefogó jelentette föl! Mi meg hiába vártuk este, csak nem jött. Anyu csak másnap tudott telefonálni, akkor még nem volt az embereknek telefonja, Győrbe, de a munkahelyen nem tudtak semmit. A rendőrök csak két nap múlva szóltak, hogy Komáromban van, a börtönben, és meglátogathatjuk. Hat hónapot kapott, és utána csak gyári munkás lehetett. Na, most már tudod, hogy emelkedtünk föl.

Kolbenheyer kommentpolitikája