Nyilván ízlés dolga, de engem nem vonzanak a „nihilista”, meg az „egzisztencialista” könyvek. Ezért aztán Janne Teller Semmi című regénye (Budapest, Scolar, 2011; a dán eredeti: Intet, Frederiksberg, Dankslaererforeningen, 2000) sem vonz, sőt, kifejezetten taszít, ami viszont már önmagában nagyon fontos jel, de erről majd később. Bizonyos értelemben előolvastam, mert érzékeny korú és lelkű lányomnak keresek néha könyveket, és nem is igen akarózik a kezébe adnom. Mert milyen lehet az az ifjúsági regény, amit a fülszövege azzal reklámoz, hogy először betiltották (Dániában? Könyvet? Hm.), aztán meg kötelező olvasmány lett. Az a helyzet, hogy pont olyan: én is ingadozom, mit tennék vele. Talán a legjobb egy kis stoptábla lenne a borítójára: „Vigyázat! Csak magyartanárral olvasható!” Mert nagyon fontos dolgokról nagyon eredetien ír, iszonyú jót lehet róla tizenévesekkel beszélgetni (gondolom én), de. És erről a „de”-ről is szeretnék írni a következőkben, miközben három témát feszegetnék: a beavatásét, az identitásét és a metaforáét. Tisztára magyaróra. Akik a kezembe adták, azok is magyartanárok, lelkük rajta.

Valami ugye nem attól ifjúsági regény, hogy olyan egyszerű, hogy az ifjúság is érti, hanem attól, hogy olyan, hogy az ifjúság értse. Róla szól, ha nem is mindig maga a cselekmény, de a problémafelvetés. Az egyik örök téma a felnőtté válás, a beavatás. Mindenki átesik rajta, és mindenki először esik át rajta. A Semmi is erről szól: mi az értelme bárminek is? Mit kezdjünk azzal a félelmünkkel, hogy hátha semmi? Nem a felnőttek avatják be a gyerekeket, ők maguk végzik el ezt a rettenetesen kegyetlen műveletet. Sőt, kifejezetten fontos, hogy maguk végezzék el, hiszen a felnőttekhez fordulás annak a beismerése lenne, hogy a gyanúsan semmi értelemmel nem bíró felnőtt-lét elkerülhetetlen végzet. Maguknak kell felfedezniük, mi fontos az életükben, és maguknak kell megtapasztalniuk, hogy a fontosságot a fájdalommal lehet legpontosabban mérni: az fontos, aminek az elvesztése fáj. Nem mellékesen az is kiderül, hogy mivel önként lemondani ritkán akar az ember, társai árulnak el mindenkit, ők viszont csak tőlünk tudhatják meg, mi is fontos nekünk. És a végén eljuthatunk odáig, hogy a halomba hordott fontos dolgok megsemmisülése nyitja fel a szemünket arra, hogy mi is (volt) az élet értelme. Vagy mégsem?

Mert mi is az az értelem? Mitől fontosak a dolgok? A regény sok szereplőjének sok-sok fontos holmija nyilvánvalóan azt mutatja, hogy ez megfoghatatlan, pontosabban mindenkiben benne lakik a fontosságot kölcsönző érzelem. Akkor rosszul tettük fel a kérdést. Mert nem is bárminek az értelmét kutatják a gyerekek megszállottan, hanem leginkább azt, kik is ők. Ami hozzánk tartozik, ami fontos nekünk, leginkább az definiál minket. Ez a felismerés viszont megint csak többszörös fájdalomba van csomagolva. Hiszen amikor a barátok bejelentik, hogy milyen fontos dolog felajánlását várják a másiktól, még mélyebb árulást követnek el: őt magát kérik, a lelkét. És amikor rájönnek, hogy ezek a fontos dolgok is inkább csak érdekesen bizarrak a külvilágnak, halomba hordva már nem ők maguk, akkor a fájdalom már agresszióba csap. Végül amikor az egész elenyészik, akkor mindenki szembesül a valódi feladattal: új önmagát kell felépíteni, most már használjuk a bűvös szót, meg kell találnia az identitását.

Persze most, hogy mindezt végiggondoltuk, nyilvánvalónak tűnik, hogy a felnőtté válásnak és önmagunk keresésének fájdalmas folyamata a valóságban nem koporsók kiásásával, kutyák lefejezésével, mutatóujjak levágásával és tizenéves kislányok megerőszakolásával történik. Pedig a könyv erről szól. Vagyis ez van benne leírva. Bár a regény rettenetesen egyszerű nyelvezete, sőt egy idő után a történetmesélés szikár vázlattá csupaszodása folyton figyelmeztet, hogy nem egyszerűen fikciót, de metaforát olvasunk. De valljuk be, ez a metafora lényege: nem elmagyarázza, hanem önmagává alakítja a ki nem mondhatót. Mert ha kimondanánk, akkor, attól tartok, nem lenne semmi értelme. Semmise.

Kolbenheyer kommentpolitikája