Daniel Kahneman könyve egyszerre hihetetlenül lebilincselő és rettenetesen fárasztó olvasmány. A szerző pszichológusként a közgazdasági Nobel-díj birtokosa, Gyors és lassú gondolkodás (Budapest, HVG, 2012; az amerikai eredeti: Thinking fast and slow, New York, Farrar, Straus & Giroux, 2011) című könyve pedig leginkább arról szól, mennyire nem vagyunk tisztában azzal, mit miért is gondolunk és hiszünk. Az utóbbi évtizedek pszichológiai kutatásait összegezve Kahneman bemutatja, hogyan működik agyunk két rendszere, az intuitív és a tudatos, azután azt, miért nem racionálisak gazdasági döntéseink, végül pedig hogy milyen óriási a különbség az eseményekben részt vevő, illetve azokra később visszaemlékező két énünk között. A könyv stílusa első látásra könnyed, már-már csevegő, a példák (kísérletek) pedig kifejezetten szórakoztatóak, főleg, hogy a legtöbb esetben ki is lehet próbálni őket. A példákon keresztül való bemutatás elvileg nagyon jó ötlet, de bizony az apró betűkkel teli oldalak százain át kapaszkodni kell, hogy követhessük Kahneman gondolatmenetét. Biztosíthatok mindenkit, hogy megéri. Kezdetben mókásak a személyes élmények is (főleg a szerző izraeli fiatalkorából, illetve házaséletéből), de ezek egy idő után zavaróvá válnak, különösen annak fényében, hogy a könyv egyik tétele a személyes tapasztalat és az egyedi esetek irrelevanciája.

Kahneman leírásában agyunk két rendszerben gondolkodik. A kettes rendszer az ismertebb és unalmasabb, ez kapcsol be, ha tudatában vagyunk, hogy megoldandó feladattal állunk szemben, és erőfeszítést teszünk az eredmény érdekében. Ezzel szemben az egyes rendszer az, ami automatikusan válaszokat közöl, és mi azt sem feltétlenül vesszük észre, hogy melyik kérdésre. Mivel ez a rendszer erőfeszítés nélkül működik, könnyen befolyásolható, akár olyan hihetetlen módszerrel is, hogy mosolyogva mérhetően jobban teljesítünk, mint lebiggyesztett szájszéllel: a válasz és előállításának könnyedsége oda-vissza kapcsolatban áll egymással. A nagyobb gond az, hogy az ennyire tudatos kontroll nélkül működő egyes rendszer válaszait töménytelen tényező befolyásolhatja, amit a kettes rendszer bekapcsolása nélkül nem veszünk észre. Csak egyetlen példa a sok tucatnyiból: ha nyilvánvalóan abszurd kérdést teszünk fel (pl. Gandhi több mint 144 éves korában halt meg?), akkor is befolyásoljuk a válaszadást, a megtippelt életkor jóval magasabb lesz, mint ha csak azt kérdeztük volna, hány évesen halt meg Gandhi. Sajnos azonban ez akkor is működik, ha a mentális horgony nem a kérdésben szerepel, hanem mellékesen észleljük: egy kísérlet során a megcinkelt szerencsekeréken megjelenő szám befolyásolta a válaszadást tetszőleges kérdésre.

A gazdasági elméletek korábban abból indultak ki, hogy az ember döntései racionálisak: a számára leghasznosabb lehetőséget választja. Hogy elkerüljük a definíciós nehézséget (hogyan mérjük a hasznosságot), kizárólag olyan példákat vegyünk, ahol konkrét pénzösszegeket lehet szerencsejátékon nyerni vagy veszíteni. Ezekből világosan kiderül, hogy az emberek eltérően értékelik a veszteséget és a nyereséget, előbbit sokkal inkább kerülni szeretnénk. Ennek következtében máshogy reagálunk ugyanarra a problémára, ha azt nyerési vagy ha veszítési lehetőségként érzékeljük: pl. szívesebben kockáztatunk, ha a kísérletben azt mondják, pénzt nyerhetünk, mint akkor, ha azt, hogy kaptunk egy ugyanakkora összeget, amit most fel kell tennünk szerencsejátékra. Másrészt nem vesszük figyelembe, hogy hosszú távon veszteségeink és nyereségeink kiegyenlíthetik egymást, ezért a veszteségtől való erőteljesebb félelmünk kockázatkerülővé tehet minket minden egyes esetben, így aztán összességében is. Végül a veszteségtől való félelmünk akadályoz meg minket a kiadások leírásában: sokan képesek kilátástalan üzletekbe újabb pénzt önteni, mert nem mernek szembenézni a már nyilvánvaló kudarccal, így azonban csak növelik azt.

Azt hogy emlékezetünk sokszor megcsal minket, régóta tudjuk. De hogy olyan alapvető kérdésben is, mint a következő példában, az megdöbbentő. Ha egy kísérletben fájdalmat okozunk az alanyoknak (pl. hideg vízben kell tartani a kezüket), akkor utólag azt fogják elviselhetőbbnek tartani, ahol a kísérlet utolsó pillanatában enyhébb volt a fájdalom, annak ellenére, hogy az volt a hosszabb! Más kísérletekből kiderült, hogy az emberek boldogságérzetét az esemény után két évvel már nem befolyásolja házasságuk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a házasság lényegtelen, hanem csak azt, hogy a megszokott dolgokat nem vesszük figyelembe általános értékeléskor (ha külön felhívják rá a figyelmünket, akkor azonban nagyon is). Hogy ezek a felfedezések hova vezetnek, az még nem világos, de ahogy Kahneman kutatásai a közgazdasági elméleteket felülírták, úgy elképzelhető, hogy az egészségügyben és a szociálpolitikában a jövőben figyelembe kell venni, hogy az időtartamnak nem tulajdonítunk nagy jelentőséget és a megszokottat nem értékeljük.

Kolbenheyer kommentpolitikája