Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
Bálint szomorúan meredt a tükörből őt néző gyűrött arcra. Állán már őszült a borosta, amit pedig a homlokából erőteljesen visszavonuló haja ellensúlyozására növesztett, a szeme alatti táskákat még lehet a fáradtságra fogni, de az arca két oldalán lassan, de biztosan mélyülő ráncokat már nem, azok bizony a bőr megereszkedésének jelei. Többféle szögből is szemrevételezte magát, de tudta, hogy ha szemben még csak-csak okés, profilból a gigászi terhespocakká domborodó homloka uralja a képet. Türelmetlenül kifújta a levegőt az orrán, felhúzta a pólóját, beletúrt a hajába és kiment a zuhanyzóból, hogy csatlakozzon a barátaihoz, akik a kemping bejáratánál vártak rá. A tábor utolsó estéje volt, másnap hazautazás, úgyhogy a hagyományok szerint hatalmas buli következik a strand egyetlen éjjel is nyitva tartó kocsmájában, ahova az öregek is lenéznek. Jó, ez túlzás, csak ő öreg, gondolta Bálint, a többiek harminchoz közelítenek még csak, nekik persze könnyű a gimisekkel bulizni. Iskolai tábor volt ugyanis, Bálint neve alatt futott, de jórészt volt tanítványai csinálták. Jól sikerült az idei is, tudta az eszével, de ki szokott az utolsó este az eszével gondolkodni?
Az asztalnak a tánctértől legtávolibb sarkába húzódott, sötétségbe gubózva szorongatta citromos sörét. Nincs kedve a nyüzsgéshez, mondogatta magának, de persze alig várta, hogy megszólítsák, vigasztalják. Hogy miért is, azt persze maga sem tudta. A zene, a diszkófények, a sör eljuttatták abba az állapotba, amikor tudata kettévált egy hűvös megfigyelőre és egy érzelmekben tocsogó szivacsra. Ha valaki beszédbe elegyedett volna vele, a legrosszabb vitapartnerként viselkedett volna, ezt pontosan látta, mert az érvek leperegtek róla, minden állításra témaváltással reagált. Hogy nincs oka szomorkodni egy jól sikerült tábor végén, ahol az ifjúság bulizik, őt pedig a barátai veszik körül. De nem is az a baj, hanem hogy megöregedett és elvesztette a kapcsolatot a gyerekekkel. Bullshit, hiszen itt vannak, nyissa már ki a szemét. De ez csak buli, a suliban nem is értékelik, észre sem veszik, mennyit gürcöl, hogy jó órákat tartson. Nyilván azért jött majdnem mindenki azokból az osztályokból, ahol tanít, mert leszarják, milyen tanár, mekkora baromság ez már. De akkor miért nem képesek megköszönni? Mert gyerekek, apafej, ezt neked, a tanárnak kéne a legjobban tudnod. Jó, jó, de akkor is elvesztegeti az életét egy gimnáziumban, amikor ennél több is volt benne, hívták egyetemre, végül is ledoktorált, meg minden. Aha, mert egy vidéki magyar főiskola magasabb színvonal, mint a budapesti elitgimnázium, és mintha nem lenne neve a választott szakmájában, mert azt azért ne felejtsük el, hogy Bálintkám, te választottad a tanárságot, és pontosan tudtad akkor is, és most tudod, ha éppen nem nyafogsz, hogy jól választottál.
A második sörnél elkezdett gondolkodni, hogy a végzősöknek vajon felajánlja-e a tegeződést, de aztán letett erről, eszébe jutott egyik nyugdíjas kollégája, aki már az elején figyelmeztette, hogy eleinte elvárják a ballagók a tegeződést, aztán később hálásak lesznek érte, végül azt a pillanatot kell felismerni, amikor szánalmas próbálkozásnak tekintik. Amíg azon rágódott, eljött-e már ez a pillanat, az éjszaka hajnalodni kezdett, a tánctéren megritkult a tömeg, végül négy óra felé intett az öregeknek, hogy kezdjék felterelni a még kitartó, ám már botladozó táncosokat, holnap délben indul a vonat. Bálint is feltápászkodott, és szokása szerint utolsónak indult a kemping felé, amikor meghallotta a feldőlő asztal robaját. Hátrafordult, visszalépett és felhúzta a földről a tökrészeg Szeszét, aki valamelyik bokor alatt alhatott, és felébredve keresztülgyalogolt egy asztalon. Rögtön érezte, hogy a felhúzás kevés lesz, végig támogatnia kell, talán hányni azért nem fog. A nekiindult gyerekek is visszanéztek, észrevették mi van, összeverődtek, vihorásztak és egyfolytában őket lesték. Szeszének pedig be nem állt a szája. – Tanárúr, egy csodálatos elme! Hadd fogjam meg a homlokát! Mennyi ész! – Bálint zavartan nézett körül, ezt most ki látta, szerencsére ahhoz sötét volt, hogy mobillal lefotózzák, mert akkor rögtön ment volna a facebookra, de hallani mindenki hallotta. – Tanárúr! Generációkat nevel föl! – üvöltött tovább Szesze, széles karmozdulatokkal majdnem mindkettőjüket feldöntve, úgy dülöngéltek, mint két egymásba gabalyodott tajtrészeg. – Meglátod, száz százalékos érettségit írok neked! – váltott tegezésre Szesze – Száz százalékosat! – A kemping végtelen messzinek tűnt.
Másnap gyönyörűen sütött a nap, Bálint kiült még a faház elé napozni egy kicsit, napszemüveg mögé rejtve véreres szemeit. Hallotta, hogy a ház mögött a tegnapról suttognak néhányan, azt vélte kihallani, hogy tök jófej volt, hogy feltámogatta Szeszét. Aztán a legbátrabb odajött hozzá, és megkérdezte, hogy akkor most kirúgatja-e a részeget, merthogy amiket mondott. Lassan ingatta a fejét, talán még mosolygott is, de a szemét a napszemüveg takarta. Kellett is. Kirúgatni? Nem tudják megköszönni, gondolta tegnap, és ma már azt is tudta, hogy azt sem veszik észre, ha mégis megteszik. Száz százalék!
