Ifjúsági irodalmat talán úgy a legnehezebb írni, ha az mai fiatalokról próbál szólni hitelesen, és kénytelen lemondani a vámpírok, mágusok és testrablók méltán érdekfeszítő, de egyben definíciószerűen a valóságnak való megfelelés kényszere alól felmentést adó kliséiről. Stephen Chbosky Egy különc srác feljegyzései (Pécs, Alexandra, 2012; az amerikai eredeti: The Perks of Being a Wallflower, New York, MTV Books, 1999) című könyve a legnehezebbre vállalkozik: egy tizenhat éves srác saját szavaival adja vissza az első középiskolás év történéseit, tanulással, családi zűrökkel, szerelemmel, szexszel, droggal, rock’n’rollal. Azt, hogy ez tényleg a mai Zabhegyező-e, műveletlenségem okán nem tudom megmondani, de azt igen, hogy a nyelvi megformálás (angolul olvastam, a fordítást nem ismerem), a szituációk, a karakterek és a kapcsolatok gátlásos bukdácsolása hitelesre sikerült, személyes tapasztalat, ahogy kamaszok magukra ismernek a főhősben. Véletlenül egyszerre került a kezembe a könyv és a belőle készült film, és utóbbit is csak ajánlani tudom. Maga Chbosky írta a forgatókönyvet és rendezte is, mégis képes volt a műfaji különbözőségeket kihasználni, és dramaturgiailag is jól működő filmet csinálni levélregényéből.

Ahhoz képest, hogy az első gimis évről olvasunk, és ezt Charlie, a főhős nagy kihívásként éli meg, magáról az iskoláról, a tanórákról alig tudunk meg valamit. Az egyetlen kivétel Bill, az irodalomtanár, aki újabb és újabb könyveket nyom Charlie kezébe. Érdekes lehet, de megint csak műveletlenségem folytán nem vállalkozom rá, hogy a könyvbéli könyvek és a cselekmény érintkezési pontjait feltárjuk. Most azt akartam leírni, miről tudunk meg sokat, de megakadtam, mert igaz ugyan, hogy nagyon fontos a szűkebb és a tágabb család, a baráti kapcsolatok, a bulik és a zene, de igazából ezekről sem tudunk meg sokat, ha ezen tényeket értünk. A cselekmény nagy része belül zajlik, a kamaszlélekben, de ez nem ködösítés, hanem abszolút átélhető töprengések, érzelmek, felfedezések és elcsodálkozások szövevénye. A világ tökéletes kulisszaként működik, nem csak a szereplők mozognak otthonosan benne, de az olvasó alámerülését is katalizálják. A könyvet átszövi a ’90-es évek könnyűzenéje, a kamaszok természetes életeleme. A szex és a drog is csupán az élet magától értetődő alkatrészei, amin sem meglepődni, sem megbotránkozni nem kell, leírásuk sem naturalista, de mégis életközeli.

A regény egyik vissza-visszatérő motívuma az öröklöttség és az egyéni felelősség. Minden erőltetett szájbarágás nélkül újra és újra belefutunk abba a felismerésbe, hogy a nagyszülők, szülők erényei és bűnei hogyan ütköznek ki az utódokon. Nem újdonság arra sem rájönni, hogy ennek folytán mi is tehetünk sorsunk megváltoztatásán, de együtt érezhetünk azzal, hogy erre minden kamasznak magának kell rájönnie, és megpróbálni kezdeni valamit a felelősség súlyával. „Azt a szeretet fogadjuk el, amiről azt hisszük, megérdemeljük” szól az egyik kulcsmondat. A kamaszkor törvényszerű önértékelési zavarai, excentrizmussal leplezett kisebbrendűségi komplexusai és félelmei különösen éles fényben láttatják a lehetséges döntések súlyát, az önsorsrontás esélyét és egyben végzetszerűségének tagadását. Nem generációs lázadásról szól a könyv, hanem arról az alapvető emberi élethelyzetről, ahogy mindenkinek fel kell ismernie, mit akar megismételni, és mivel akar szakítani szülei életéből. A kamaszkori cselekmény mondanivalója itt (is) tágabb érvényűvé válik.

A könyv magyar címe nagyon el lett rontva. Mintha a legjellegtelenebb könyvcím pályázatának nyertese lenne. A csendes megfigyelés jutalma sem hangzana jól, elismerem, de legalább felkapnám rá a fejem, mint tettem a számomra elsőre teljesen érthetetlen angol cím hallatán. És akkor legalább sejthettem volna rögtön a másik fő motívumot. Carpe diem, tudjuk régóta, sőt a Holt költők társasága óta még inkább (igen, filmekről is szó van a könyvben, és persze erről is). Charlie tökéletes megfigyelő, és tökéletes hallgató. Mindent és mindenkit megpróbál megérteni, őszintén kíváncsi, de épp ezért tartják lúzernek. És ez a legtorokszorítóbb a könyvben, gondolom nem vagyok egyedül vele, amikor felidézem saját kamaszkorom sorsdöntő pillanatait, amikor odaléphetem volna, megszólalhattam volna, bizonyíthattam volna. De. Nem lehet nem drukkolni Charlie-nak, hogy elmúljon ez a de. És ő nagyon igyekszik megtanulni, hogy az életet nem csak megfigyelni lehet és kell, hanem élni. Tényleg ott lenni.

Kolbenheyer kommentpolitikája