Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Kati szaladt a villamosmegállóba. A nagyobbik fia, Ádám, ma csak tízre megy a tegnapi koncert miatt, így a kisebbiket, Gergőt, neki kell elvinni az iskolába. Persze nem tudtak pontosan elindulni, és a sarkon befordulva látta, hogy most állt be a villamos. Még éppen elkapták, lihegve kapaszkodott, amikor meghallotta az ismerős hangot: – Szia, Gergő, na, meglettél? – Gyorsan megfordult, hogy leintse Szandrát, de addigra már késő volt, Gergő magától elkezdte magyarázni, hogy az nem ő volt, hanem Ádám, de csak kicsit ijedt meg, és nem is sírt, csak ő otthon. Előző este ugyanis mindkét fiú kórusa fellépett a Bazilikában. Katinak semmi kedve nem volt hozzá, de muszáj volt elmenni, mert onnan egyedül nem találnak haza. Aztán fél nyolckor kiderült, hogy a kicsiket, így Gergőt elengedik, mehetnek haza, de a nagyoknak van még egy számuk, legalább kilencig eltart. Kati nem tudta, melyik ujjába harapjon. Gergővel nem akarta megtenni, hogy az ölében aludjon el, de Ádám sem talál haza egyedül. A mentőötlet Gábor volt, akinek csak nagyfia van. Kati megkérte, hozza haza Ádámot is, elég a Moszkváig, ha ott felszáll a villamosra, akkor már minden oké. Közben elkezdődött a következő szám, Kati már csak mutogatni tudott Ádámnak Gáborra, meg formázta a szájával a szót „haza”, Ádám meg nyugodtan bólogatott, hogy érti.

Kilenc után aztán megszólalt a telefonja. – Szia, Kati, itt Gábor. Akkor Ádám most nem velünk jön? – Szia, dehogynem! Miért? Baj van? – Neem, az nincs … csak … szóval, nem tudom, hol van, az osztálytársai szerint elindult. – Kati érezte, hogy hangosabban beszél a normálisnál, főleg, hogy ő hagyta ott a nagyobb fiát, és ő kért szívességet, meg közben azt is hallotta, hogy a kétségbeesésre Gergő is felébredt, és most biztos mindent hall. – A buszmegállóba, utánamennél, a buszmegállóba? – hadarta, közben felkapta a cipőjét, és már rohant le az utcára, hátha. A következő fél óra pokoli volt. Lement a Moszkváig, de tovább nem mert, mi van, ha pont elkerüli. Gábor újra hívta, hogy a buszmegállóban nincs, de nyugodjon meg, tuti elindult, nemrég ment el egy busz, biztos rajta lesz. De csak akkor kezdett gátlástalanul bőgni, amikor valóban befutott a busz, és Ádám kicsit fáradtan, de mosolyogva szállt le, csodálkozva, hogy mit keres az anyja éjjel a Moszkván. – Jaj, kicsim, hát nem értetted, hogy mutogattam? Hogy Gáborral gyere? Hazahoztak volna! – Én azt hittem, hogy azt mondod, hazamész, én meg majd jöjjek, és jöttem. – válaszolta tizenegy éve teljes komolyságával, miközben finoman törölgette arcáról az anyai könnyeket és nyálat.

Hát ezt nem akarta Gergő előtt megbeszélni Kati, de elkésett. Miután Gergő röviden összefoglalta Szandrának, hogy mi történt, az anyjához fordult, azzal az elgondolkozó nézésével: – Tudod, mit álmodtam, mama? – Nem, kicsim, mit? ¬ szorult össze Kati torka. – Nagyon rosszat. Azt, hogy nagyon veszekedtünk Ádámmal, és ő utána elment. – Ki veszekedett? Ti ketten? – Igen, de ti is, ti is nagyon szidtátok. – És hova ment? A szobájába? ¬ Nem! El! – Úgy érted, világgá? – Igen, el. És nem jött haza, és sok idő eltelt, több év. És húsvétra kaptunk egy nagy tojást, aranyos papírba volt csomagolva. És én mondtam, hogy ne bontsuk ki, várjuk meg Ádámot, de ti elkezdtétek. És bontottátok és bontottátok, és mindig levettétek a csokipapírt róla, de alatta újabb papír volt, és a tojás egyre kisebb lett. A végén teljesen elfogyott, és nem volt benne semmi, csak a papírok egymáson. Utána én elindultam, hogy megkeressem Ádámot. – Te is világgá mentél? – Kati megpróbálta visszanyelni a könnyeit. – Nem, én csak megkerestem Ádámot, és meg is találtam az utcán. És akkor hazamentünk. – És? – Kiderült, hogy öt év telt el. És, mama, álmomban te nem is örültél nekünk.

Kolbenheyer kommentpolitikája