Steven D. Levitt és Stephen J. Dubner hazudott nekünk Freakonomics című könyvében. Azt állították, hogy a könyvükben szereplő, különc közgazdasági kísérleteknek nincs összefogó témája, ám választ adnak mindenre. Míg utóbbit nyilvánvalóan költői túlzásnak szánták, addig az előbbi egyszerűen nem igaz. Az emberek reagálnak az őket érő ösztönzőkre, bár nem feltétlenül a szándékolt formában: ez lenne a fő üzenet, és ez maradt a most bemutatandó folytatásban a Superfreakonomics-ban is (New York, William Morrow, 2009). Akit érdekel, hogy miért keresnek sokkal kevesebbet most a prostituáltak, mint száz éve (mert a szexuális forradalom következtében sokkal egyszerűbb következmények nélküli szexhez jutni), miért születik Ugandában minden évben egy-egy, de folyton változó hónapban sokkal több fogyatékos gyerek (mert Ramadánkor fogantak, aminek ideje viszont a holdnaptár miatt változó), miről lehet valóban felismerni egy potenciális öngyilkos terroristát (nincsenek megtakarításai és életbiztosítása, és nem vesz fel pénteken pénzt automatából), vagy hogy a pénz fogalmát csak mi, emberek értjük-e (nem, kapucinus majmokat is meg lehet tanítani a pénz használatára, igaz, hogy csak két dolgot vesznek rajta: élelmet a gondozóiktól és szexet egymástól), az feltétlenül olvassa el a könyvet. A rengeteg meghökkentő, elgondolkodtató és mindig szórakoztató példából most három nagyobb falatot emelnék ki, az altruizmus kérdését, az olcsó megoldások nehézségeit és a globális felmelegedés elleni küzdelem problémáját.

Az emberi altruizmus mértékére két szélsőséges becslés létezik. Bizonyos pszichológiai kísérletek arra utalnak, hogy genetikusan jószívűek vagyunk: az Ultimátum nevű játékban az egyik résztvevőnek kell megosztani egy összeget egy ismeretlen másik játékossal, akinek csak elfogadni vagy elutasítani van azt joga. A gazdasági logika azt diktálná, hogy a második játékosnak bármekkora összeg jobb a semminél, ám a valóságban túl keveset nem fogadnak el. Igen ám, de a kísérlet szerint ennek a minimumnak a dupláját adják önként az alanyok. Ezzel szemben áll az a vélekedés, hogy az embereket nem érdekli mások szenvedése, ott van az a híres eset, amikor 38 derék polgár hallgatta-nézte végig, ahogy az ablaka alatt megkéselnek egy fiatal nőt, anélkül hogy felhívták volna a rendőrséget. Gyanús, hogy az Ultimátum játék csak laborban működik, azaz csak akkor vagyunk jószívűek, ha figyelnek. De még érdekesebb egy másik kísérlet, a Diktátor. Itt csak az egyik szereplő játszik, ő dönti el, hogy ő is, és ismeretlen társa is ugyanakkora összeget kap-e, vagy elvesz a másik pénzéből. Az alanyok 60%-a elvett. Akkor viszont, ha ezt megelőzően „dolgoznia” kellett, és úgy tudta az ismeretlenről is, akkor ez az arány feleződött. Messze nem vagyunk olyan jószívűek, de van igazságérzetünk. Az már csak hab a tortán, hogy az újabb kutatások szerint a szörnyű gyilkosságnak nem volt annyi szemtanúja, rövidebb idő alatt játszódott le, alig volt látható-hallható és igenis volt, aki telefonált.

Az olcsó megoldásoknak népszerűnek kellene lennie. De nem. Az emberi viselkedés megváltoztatása sokkal nehezebb, és gazdaságilag nem racionális. A magyar olvasónak nem újdonság Semmelweis története, aki rájött ugyan, hogy az orvos egyszerű kézmosása megmenti a fertőzéstől a szülő nőket, de nem tudta átvinni kollégái ellenállásán. Robert McNamara nem csak nemzetbiztonsági tanácsadó volt, hanem ő találta fel a biztonsági övet. Amit aztán az autósok nem használtak, mert sértőnek érezték, azt sugallja, rosszul vezetnek. Mára szerencsére kötelező az öv, és ezzel zuhant a halálos balesetek száma is. Csak a szegény gyerekekkel van baj, az öv ugyanis nekik kényelmetlen. Ezért találták ki, majd tették kötelezővé a gyerekülést, ami viszont az övvel ellentétben drága. Levitt és Dubner gyanakodtak, és nagy nehezen rávettek egy labort a kísérletre. Az eredmény: a gyerekülés nem biztonságosabb az övnél. De keresztül lehet-e vinni egy olyan javaslatot, ami újra engedné, hogy gyerekülés nélkül utazzon legféltettebb kincsünk? És mi lenne, ha nem így javasolnák, hanem úgy, hogy az övet méretezzék a gyerekekre? Olcsóbb és ugyanolyan biztonságos. Várjuk, egyre várjuk.

Korunk apokalipszise a globális felmelegedés. Némi bizonytalanságot okoz, hogy negyven éve még globális lehűléstől féltünk. További gond, hogy a meteorológiai modellek óriási eltérésekkel dolgoznak a millió változó miatt, így a roppant költséges, ám teljesen bizonytalan kimenetelű javaslatok nem érnek célt. Az sem könnyíti a meggyőzést, hogy a környezetvédelem már-már vallássá vált, sajátos bűnfogalommal, megbánásra való felszólításokkal és isteni büntetéssel való fenyegetőzéssel. Pedig, ha csak vesszük a problémát, és megoldásokat keresünk, akkor lehet, hogy a helyzet egyszerű. Ha például kitör egy bazi nagy vulkán, a hőmérséklet évekre egy-két fokkal csökken. Mi a tanulság? Mi lenne, ha mondjuk kéndioxidot pumpálnánk a sztratoszférába, nem sokat, a mostani szennyezésünk egyetlen százalékát, csak kicsit feljebbre. Ami megszűrné a beérkező napsugarakat. Vagy ha ez nem tetszik, mert mégiscsak vegyi anyag, akkor sósvíz-permetet néhány méterre a tenger felszíne fölé. Ami ugyebár serkentené a felhőképződést. Valószínűleg megállítanánk a felmelegedést. Olcsón, visszafordítható módon és további szennyezés nélkül. A környezetvédők szerint hülyeség. Szerintetek?

Kolbenheyer kommentpolitikája