Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Nem nagyon szoktam szeretni a novembert. Addigra már nagyon megunom a kistanárokat. Szeptemberben-októberben persze jó, amikor elkezdenek tanítani, átveszik az óráimat, én meg hátul ücsörgök, nézelődöm, figyelek. Nem kell óráról órára készülni és izgulni, hogy vajon tetszeni fog-e méltóztatni a büdös kölköknek, nem kell tízszer átgondolni, hogy jól reagáltam-e a szemtelenségükre, és persze nem kell dolgozatokat javítani. Mindez a kistanár dolga, ami elég hülye szó, de a hivatalos tanárjelölt még hülyébb. A kistanárról persze mindig beugrik, amikor Anna elkezdett oviba járni, gyakorlóovi volt, tiszta véletlenül, nem direkt írattuk olyanba, és amikor meghallotta, hogy jövő héttől kisovónénik jönnek, egészen eksztázisban volt mindaddig, míg ki nem derült, hogy a kisovónénik sem kerti törpe méretűek. Végül is a kistanár elég jól leírja a lényeget, tanárszerű, de határozottan kisebb, némelyik egóját kivéve. Na, és azért nem szoktam szeretni a novembert, mert minden kényelem ellenére addigra nagyon megunom őket. Akár jók, akár rosszak. Az ember azért megy ripacsnak, hogy ripacskodhasson, szokta volt mondani egyik kollégám; ezt a mondatot sokszor sütöttem el, pedig nem is mondta senki, én mondom. És hátul ülni először pihentető, aztán érdekes, majd egyszerűen csak álmosító.

A mai óra különösen zsibbasztó lesz, dolgozatot íratunk. A kistanár állította össze, egész jó lett, sőt igazából ötletes, el is fogom lopni tőle, de azért tettem néhány kritikai észrevételt. Nyugis osztályba megyünk, puskázni alig lehet, semmi dolgom, viszem is a könyvemet, olvasni fogok. Aztán ahogy kiosztottuk, nálam maradt a hiányzóké, és automatikusan nézegetni kezdtem. Ismertem persze, de az amolyan vezetőtanári ismeret, ránézek a feladatra, és megmondom, hogy könnyű vagy nehéz-e, hogy tanultak-e hozzá mindent, és hogy mikor. De most úgy néztem, ahogy éppen ők nézik, meg kellene oldani, hogy is fogjak hozzá. Félretoltam a könyvet, végül is az előző órán is olvastam, és nekiláttam. Kifejezetten élveztem, azt vettem észre, hogy mosolygok a szöveges feladatokon, de persze töröm is a fejem, van itt egy csavar, tudom is mi, de azért a megoldás nem kézenfekvő. Kicsöngetés előtt két perccel lettem kész. Csak akkor néztem fel az órára, meg is lepődtem, nem azon, hogy ennyi időbe tellett, mert kicsit késve kezdtem el, és a számolásokhoz idő kell. Hanem, hogy előbb nem néztem meg az időt, pedig folyton ezt papolom nekik, hogy tanulják meg beosztani, az érettségin ez nagyon fontos, már csak egy év van hátra, blablabla. Csöngettek, felálltam, kinyújtóztam, segítettem beszedni, és aztán az egész kupacot boldogan löktem a kistanár kezébe, hétfőn találkozunk, addigra kész leszel, ugye.

Hétfőn bejött már a lukas órámban, ahogy szokott, az óravázlatot már megbeszéltük múltkor, de a dolgozat javításába is bele akartam nézni. Kihúztam találomra hármat, átfutottam, minden oké volt, aztán megnéztem a jegyek listáját. Jól sikerült, volt százszázalékos is, a többség ötös, négyesek, meg két hármas. Két jegynél nem volt név, kikerestük, az egyik olvashatatlan monogramot írt, de megismerem a kézírását, ezerszer mondtam, hogy vagy gyakorolja az írást, vagy szerezzen diszgráfiáról papírt, különben bukhatja az emelt szintűt. De a másik névtelen volt, és a kézírása ismerős valahonnan, de fogalmam sincs, kicsoda. Pedig egész jó lett, csak két pontot vesztett. Vakartam a fejem, volt hiányzó is az órán, de elfelejtettem felírni, minek is, ha a dolgozatokból úgyis tudom, ki volt ott, hát most nem tudom. Sebaj, kiosztjuk, mondom, aztán valaki csak ráismer, senki nem tagadja le az ötösét. Ki is osztottuk, örültek, járt körbe a névtelen is, de egyelőre senki sem ismert rá. Legalábbis gyorsan továbbadták, de sutyorogtak közben, meg vihogtak. Aztán már mindenki röhögött, és Várkonyi feltette a kezét: – És lett jobb a tanár úrénál? – Persze van két százszázalékos is. – válaszoltam automatikusan, és csak akkor esett le, és már én is velük röhögtem. Nem csak én ismerem a kézírásukat, ők is az enyémet, pedig nevet nem írtam rá.

Kolbenheyer kommentpolitikája