Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

1985 nyara sokkal jobban indult, mint az előző évé. Anyáék még tavasz elején bejelentették egy vacsoránál, olyan igazi ünnepélyes pózban, csillogó szemmel, hogy külföldre utazunk. Életemben először! Amikor csak hitetlenkedve néztem egyikről a másikra, apa mondta még, hogy a bátyjától kapunk majd meghívót, meg van most rá egy kis pénz és különben is … aztán furán anyára nézett, akinek megtelt a szeme könnyel, és gyorsan kiment a konyhába a tejért … most, hogy nagyapád, szóval, érted, most utazhatunk, hm, és a pénz is tőle, na, hát ez, mondta apa, és gyorsan nagyot harapott a kenyérből. Nagypapa tavaly halt meg, anya évekig ápolta, nem nagyon utaztunk. Zavartan szöszmötöltem a tányéromban, akkor most örüljek, vagy szégyelljem egy kicsit magam, de aztán vége lett a vacsorának és kezdődött a Derrick. Apát és anyát mintha kicserélték volna, hol iszonyú lelkesen szerveztek valamit, hol majd felrobbantak a feszültségtől, és bezavartak a szobámba. Nem jött meg a nagybátyám meghívólevele, és anya nem hitte el, hogy tényleg postázta, és persze apa volt a hibás, amiért nem kérdez rá egyértelműen, amikor Laci bácsi telefonál, mert mindig ő hív minket, általában szombatonként, neki olcsó, neki mindig minden olcsó, legalábbis anya szerint, apa meg túl udvarias és csak hajbókol, pedig testvérek, nem igaz, de igaz. Aztán megjött a levél, de az Ibusznál kiderült, hogy csak egyikük válthat valutát.

A következő hetek még idegesebben teltek. Ha csak feleannyi pénzt válthatunk, akkor az mire lesz elég, mit hagyjunk ki a programból, érdemes-e egyáltalán ennyi időre nekiindulni, ezt persze anya hajtogatta, szerintem csak azért, hogy apát bosszantsa, hátha kitalál végre valamit. Mert persze Laci bácsinak ezt nem mesélte el a telefonba, nem fog ő kuncsorogni, ezt még anyának is megmondta, és elég szigorúan, ezen nagyon meg is lepődtem, ilyen se volt még. Anya sírt is, amitől perszer apa rögtön megenyhült. Aztán vacsora után kimentek a konyhába, és suttogtak valamiről, anya még vissza is jött, becsukni a nappali ajtaját, nehogy halljam, mert a pénzről beszéltek, az tuti. Anya egész furán viselkedett, tovább idegeskedett mindenen, mikor jön meg az útlevél, aztán a vízum, milyen konzervet vigyünk, és kell-e kabát, ha felmegyünk a Grossglocknerre is. De az volt az érzésem, nem emiatt ideges igazán, furán pislogott apára, mint aki kérdezne valamit, de nem akar, mert apa is nagyon feszült volt, újabban bezárkózott a kisszobába, ha Laci bácsi telefonált, aztán fél mosollyal jött ki, anyára nézett, pszt, súgta a szeme és leült az újsággal. Anya nagy levegőt vett, de mégse szólalt meg. Az indulás előtti héten viszont folyton kérdezett, de csak annyit, hogy akkor most mikor, vagy nem lesz-e az késő, esetleg, hogy biztos lesz-e még, de hogy mi és egyáltalán, azt nem árulták el.

Az indulás reggelén aztán óriási balhét csaptak. A nagy izgalmukban teljesen rám bízták, hogy összeszedjem, mit hoznék. Na, nem a ruhákat, azokat anya már előző héten bepakolta, nem is nagyon volt pólóm az utolsó napokon. Hanem olvasni, játszani, ilyesmi. Aztán csak a kocsiba bepakolásnál látták meg a dossziét, anya rögtön kikapta a kezemből, kinyitotta, és mutatta apának, hogy ugye ezt nem. Apa iszonyú ideges lett, és mondta, hogy szó sem lehet róla, ha a határnál kiszúrják, soha ki nem engednek. Ma talán szerepjátéknak hívnák, mi találtuk ki a haverommal, éppen a Mercedes autógyár vezérigazgatói voltunk, és egy leendő új beruházásról leveleztünk, hát ezektől a levelektől szartak be a szüleim, még a végén a határőrök kémeknek néznek minket. Nagyon dühített és bántott, hogy ennyire nyuszik, ez eléggé rányomta a bélyegét az első hétre, amikor Ausztriában utazgattunk. Apa mindent eltervezett, rohantunk várról templomba, hegyről tóhoz, csodaszép minden, de én azért mutattam, hogy meg vagyok bántva. Aztán az idő múlásával megenyhültem, eltelt az első hét, átmentünk Nyugat-Németországba, irány München, Laci bácsiék. Anya sóhajtott, hogy épp ideje, és mutatta apának a pénztárcát, még én is láttam, alig volt benne valami. Elfogyott a pénz? Akkor mi lesz? De nem mertem megkérdezni.

Elaludtam, és arra ébredtem, hogy megálltunk. Apa már kiszállt, épp Laci bácsit ölelte meg, de nem náluk voltunk, hanem egy óriási parkolóban, este volt már, de az épület feliratát el tudtam még olvasni: Ludwig-Maximilians-Universität. Aztán odajött még két ismeretlen, hátramentek a kocsi mögé, én is kiszálltam, mert nem értettem. Apa már kivette a bőröndöket és azt a padlószőnyegszerű izét, ami a pótkereket takarja. Könyveket vett elő, amiket sosem láttam, odaadta az ismeretleneknek, akik pénzt adtak érte. Csak néztem. Amikor visszaültem az autóba, apa és anya is iszonyú megkönnyebbült és boldog volt, még meg is csókolták egymást, amit sosem szoktak előttem. – Kik voltak ezek? – kérdeztem. – Emigráns görög kommunisták – mondta apa, mintha ez magyarázat lett volna. Aztán hátrafordult, a kezembe nyomott egy kis vörös kötetet. – Ilyeneket adtam el nekik, hogy legyen pénzünk. A Deákon, az NDK Centrumban vettem. Tanulsz németül, el tudod már olvasni? – és vigyorgott. Karl Marx: Manifest der Kommunistischen Partei, olvastam. Hát most jól megmutattuk a kapitalistáknak.

Kolbenheyer kommentpolitikája