Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A feje hasogatott és a szája teljesen ki volt száradva, innen sejtette, hogy baj van, különben a szempilláin átszűrődő zöldes fény megnyugtatta volna, az erdőben mindig zöld a fény. Gyorsan behunyta a szemét és összegömbölyödött, mert az ébredező érzékei azt súgták, nem az erdőben van. Pedig az utolsó emléke az volt, ahogy felnézett a levelekre, amiken átszűrődött a napfény. És a zúgás. Azért nézett fel, amiatt a különös zúgás miatt. Óvatosan résnyire nyitotta a szemét. Zöld volt, amin feküdt, de nem falevél és fű, az biztos. Megszagolta. Olyan szaga volt, mint azoknak a fehér kannáknak, amiket a városiak hajigálnak el az útszélen, amikben olyan remekül lehet vizet gyűjteni. Kicsit jobban kinyitotta a szemét. Minden zöld volt. A falon egyforma négyzetes kövek, hidegek, csillogók. Végre meg mert mozdulni, felült, de vissza is hanyatlott, úgy fájt a feje. De akkor már látta a rácsokat. Egy ketrecben volt, még ha csak egyik oldalt voltak is rácsok, a többin falak. Kinn félhomály, nem látott messze, csak ugyanazt a zöldet mindenhol. Hol lehetnek a többiek?

Újra álomba merült, és álmában újra az erdőben járt. Meg kell tudnia, mi történt. Emlékezett, ahogy elindult otthonról, élelmet keresni, a kicsi még szopott, az anyja nem mehet még messzire. Az út felé ment. Nem szeretett arra menni, túl gyakran találkozott a városiakkal, akik mindig mutogattak rá, meg hadonásztak. Erdei embernek nevezték, amit csúfolásnak gondoltak, pedig hát az volt. Mindegy, kellett az ennivaló, a kicsi még szopott. Aztán meglátta a réten a nyomokat, ugrott be hirtelen. Nem terepjáró volt, sose látott még ilyet, de ami a legfurcsább, hogy egyszer csak ott voltak, nem tartottak sehonnan sehova. Nem tetszett neki, és nem tetszett az a furcsa szag sem, ami körüllengte. Gyorsan továbbment. Aztán hallani vélte a zúgást. Vagy csak most fáj a feje? Miért fáj a feje? Ébredezett. Ekkor szúrást érzett a karján, megpróbálta elrántani, de valami nem engedte. Furcsa zörejeket hallott, megpróbálta kinyitnia a szemét, de valami az arcához szorult. Homályosan még látott egy zöld fejszerűséget, hatalmas rovarszemekkel, amikor újra visszasüllyedt az álomba.

Igen, már biztos volt benne, hogy zúgást hallott. Az iránya bizonytalan volt, de egyre inkább felfelé nézett. És akkor mintha észrevett volna valami a levelek fölött. Ahogy próbálta kivenni, a szeme sarkából mozgást látott a fák között. Gyorsan fordult, de nem elég gyorsan. A valami eltűnt a fa mögött. Aztán szúrást érzett a vállán, vagy inkább már a tarkóján. Igen, mint egy szúnyogcsípés, vagy inkább légy, erősebb volt. Szédülni kezdett, megpróbált a kezével is támaszkodni, de kicsúszott alóla és elesett. Mielőtt a szeme becsukódott volna, még látta, ahogy a fa mögül előlép. Nem, mégsem akarta látni, mi lép elő a fa mögül. A félelem olyan jeges volt, hogy felébredt, mint rémálmából mindig, ha zuhanni kezdett, vagy más halálos veszély fenyegette. Meg volt kötözve. A torkába valami csövet dugtak, ugyanolyan undorító szagút. A karjában tű volt, és egy kis csövön csordogált ki a piros vére. Még több cső is volt, különböző testrészeihez vezetve, fölötte vakító lámpák, a lámpák fénykörén túl fémes zajok, szaggatott mozgás.

És akkor újra meglátta, ahogy fölé hajolt. Zöld volt a bőre, és le-fel mozgott, mint a gyíkok nyakán, amikor lihegnek. Ahol a szemének kellett volna lennie, két fémes cső állt ki, tompán fekete mint a madárpókok szeme, felettük még egy, de az világított. A végtagja elkeskenyedett apró fogó volt, a másik meg visított és olyan gyorsan forgott, hogy nem lehetett követni. Észrevehette, hogy ébren van, mert visszahajolt, és ő érezte, ahogy a vénájába áramlik valami, és az elméje újra sodródni kezd. Megfeszítette dús narancsvörös szőrrel borított karjait, amik a bokájáig értek, hordószerű mellkasából üvöltés tört ki, hatalmas sárga szemfogait a csőbe vájta, de hiába, álmában újra Borneó esőerdejében járt.

Kolbenheyer kommentpolitikája