A gazdaságtörténet egyik legérdekesebb, mert egyelőre megválaszolatlan kérdése az, hogy miért gazdagodott meg a Nyugat. Maga a kérdés is bonyolult, hiszen sem az nem világos, mit értünk Nyugaton, sem az, mikor is gazdagodott meg, az meg főleg nem, hogy a Nyugat gazdagodása vagy a többiek lemaradása a magyarázatra szoruló jelenség. (És akkor nem is beszéltünk arról – sőt, javaslom, ne is beszéljünk –, hogy vannak, akik az egész jelenséget mint avítt haladás-fogalmat elutasítják.) Joel Mokyr A gazdagság gépezete (Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004; az angol eredeti: The Lever of Riches, London, Oxford University Press, 1990) című könyvében a technológiai kreativitást nevezi meg a Nyugat felemelkedése okaként. Bevezetőjében az ugrásszerű gazdasági növekedésnek négy formáját különbözteti meg, ezek hozzák létre a mindennapok közgazdaságtanában nem létező ingyenebédet: amikor a kibocsátás nem valamilyen más igény rovására, hanem önmagában, mégpedig jelentősen nő. A megtakarítások bővülése révén megnövekvő tőkejavak okozta növekedést (ún. solowi növekedés), a kereskedelem miatti specializáció eredményezte növekedést (ún. smithi növekedés) és a gazdaság (tkp. a népesség) növekedéséből következő volumenhatások miatti növekedést (ezt Mokyr nem nevezi el, de én boserupinak mondanám) a könyv nem tárgyalja, csak a tudáskészlet bővüléséből következő schumpeteri növekedést.

Az első gondok itt következnek. Mokyr úgy véli, hogy a magyarázatra tett kísérlet előtt át kell tekinteni magát a technológiai fejlődést. A könyv szűk harmadát a találmányok és újítások története teszi ki, többféle hiányérzetet hagyva az olvasóban. Aki technikatörténetet vár, az keveset kap, mert az egy-két mondatos magyarázatok a laikusnak akkor sem mondanak sokat, ha kézikönyvhöz képest sok és jó ábra segíti a tájékozódást. Az oksági magyarázatra váró olvasó viszont türelmét veszti az óraművek és vaskohók taxonómiájában. Az sem világos, hogy mi a narratíva kerete: a klasszikus (görög-római) ókor általában külön civilizációként említtetik, de a technológiatörténetben szervesen össze van illesztve a későbbi Nyugattal. A találmányok története váratlanul véget ér a hosszú 19. század végén, amire azon túl, hogy a 20. század lehetetlenül bonyolult, más magyarázat nem kínálkozik. És persze az sem világos, pontosabban éppen a technológiatörténet elmesélése teszi homályossá, hogy hol a határ a technika és az intézmények fejlődése között. Mondhatnánk, hogy sehol, csak akkor miért csak a háromnyomásos gazdálkodásról olvashatunk és a részvénytársaságokról miért nem?

Miután mindent megtudtunk az acélról, elérkezünk végre a magyarázó fejezetekhez. Mokyr három esettanulmányt kínál. Összeveti az antikvitás és a középkor technológiáját, Kína 1400 előtti és utáni kreativitását, valamint az ipari forradalom korának Angliáját a többi európai országgal. A magyarázat azonban itt is inkább leírás, ami akkor is sokkal érdekesebb az előző fejezeteknél, ha megállapításai nem feltétlenül jelentenek újdonságot (mivel a könyv elmúlt húsz éves, ez nem feltétlenül Mokyr hibája). A középkor egyértelmű és meghökkentő fölénye az ókorral szemben a mezőgazdaságban és az energiahasznosításban engem meglepett. Kínának nem annyira a korai sikerei, mint inkább a késői hanyatlása – mégpedig a szó szoros értelmében vett hanyatlása, azaz a már létező technika feladása – roppant érdekes. És azt sem tudtam, hogy Anglia a 18. században nem járt élen a természettudományokban, de képes volt az elgondolások importálására és gyakorlati hasznosítására. Mokyr azt is állítja, hogy iskolarendszerének hatékonytalansága miatt ipari fölényét a 19. század végére elvesztette. Ez a találmányok és ipari eljárások tekintetében valószínűleg igaz, de Anglia pénzügyi-gazdasági fölénye megmaradt: Mokyr nézőpontja kissé szűknek tűnik.

Más szempontból ezt maga is elismeri. A zárófejezet magyarázata zavarba ejtően hosszú evolúcióbiológiai metaforává válik: a technika fejlődése véletlenszerű mutációk sora, amiket a kiszámíthatatlanul változó környezet választ ki (ráadásul a technika esetében maga is alakítója a változásnak), ahol így érvényesül az útfüggőség, azaz nem a leghatékonyabb, hanem az adott szinten megvalósítható változatok terjednek el, és ezek határozzák meg a későbbi megvalósíthatóságot. A technikai kreativitás tehát a Nyugat gazdagságának oka, de magának a kreativitásnak nincs egyetlen, meghatározható oka. Két pillérének Mokyr a gyakorlatias, a természet átalakítását igenlő gondolkodást (ami jórészt keresztény örökség!) és a versengő politikai alakulatokat tartja: de ezek is csak részben szükséges (lásd Kína 1400 előtt), és semmiképp sem elégséges (lásd Hellász) feltételei a fejlődésnek. A fejlődés nincs kódolva, tartósan eddig csak a Nyugatnak sikerült. Ugyanakkor a hanyatlás sem kódolt: amíg a világ bármely szelete kreatív (feltételezve a már kialakult világkereskedelmet), addig az ingyenebédek sora végtelen.

Kolbenheyer kommentpolitikája