Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Remekül. Szerintem megértették, hogy jó kezekben van a gyerekük. Mondtam nekik, hogy akár tetszik, akár nem, én ember fogok faragni belőlük! – Karcsi már megbánta, hogy megkérdezte Flóriántól, hogy is sikerült a szülői értekezlet. Már majdnem kicsúszott a száján, hogy ha az ő gyerekéről lenne szó, szerényebb igényei lennének, megelégedne azzal, ha megtanulna angolul, embert meg nem kell faragni belőle, jó az így is, ahogy született. Csak barátságos akart lenni, és mivel előző nap Flórián reggeltől jajgatott, hogy ma benn lesz estig, mert ötkor szülői, addig már nem érdemes hazamenni, az meg mindig elhúzódik, főleg kezdő osztálynál, nyilván minden szülő külön is akar vele beszélgetni. Persze Karcsi már akkor vágta, hogy az önsajnálatba mekkora adag önfényezés van csomagolva, de hát Flóriánnak végül is sokat köszönhet, ő volt a vezetőtanára, ő hívta ide a gyakorlat után, azóta is mentorának érzi magát. Na ja, de meddig még. Mert Flórián gondoskodott róla, hogy mellette kapjon asztalt a tanáriban, természetesnek vette, hogy segít megszervezni az erdélyi nyári tábort, visszautasíthatatlanul kérte fel osztályfőnök-helyettesnek, és legalább kétnaponta elhangzott az ominózus mondat: Karcsi, ma ráérsz, ugye?

Persze sok előnye volt ennek a szárny alá vételnek, ahogy Flórián hangosan is nevezte, kicsit talán túl hangosan is Karcsi ízlésének, nem mindig örült annyira, ha a tanári attól harsogott, hogy milyen jól szárny alá van ő itt véve. Mert Flórián sok mindent megosztott vele, kapott óravázlatokat, meg kiegészítő anyagokat, sőt dolgozatokat is, a képekről meg videókról nem is beszélve. Nem mindent használt fel, sőt igazából van, amit meg sem nézett, mert épp nem ért rá, vagy csak elfelejtette. Egyszer majdnem baj is lett belőle, mert Flórián rákérdezett, hogy, na milyen volt, ő meg nem tudta miről és mit is kéne kamuznia. De aztán igazi baj abból lett, amikor megnézte. Mármint az egyik dolgozatot, amit Flóriántól kapott, és annyira megtetszett neki, hogy meg is íratta a gyerekekkel. Az osztály másik felének pont Flórián volt az angoltanára. És Karcsi már a kérdésfeltevésből tudta, hogy valami nincs rendben. – Karcsikám, ismerős neked ez a dolgozat? – dugta az orra alá. – Ööö, hát, ezt te, vagy nem, de ezt te adtad, ugye? – Iiigen. És tudod, hol találtam? – Gondolom … – Pontosan! Az osztályban! Amikor kiosztottam a dolgozatot, az egyik gyerek megkérdezi, hogy de pont ilyet talált a padban! Te tényleg megírattad pont ezt a dolgozatot, és nem is szóltál nekem? – Hú, ne haragudj, igazad van, ez nagy hülyeség volt, izé, csak annyira jó, és illett ide, és eszembe se jutott, hogy te is akarod, persze szólnom kellett volna, csak, jaj, rettenetesen sajnálom …

Szerencsére becsöngettek, Karcsi felkapta a magnót és felrohant az ötödikbe. A magnó persze nem is kellett órán, csak Flórián elől menekülve vitte magával. Lecsapta az ajtó melletti kisszekrényre, és el is feledkezett róla. Óra közben sokat jött-ment, csoportmunka volt (az ötletet és az anyagot Flóriántól kapta, de ezt most tényleg hagyjuk), éppen csak be tudta fejezni. Hamarabb akart leérni a tanáriba, mint Flórián, ezért kicsöngetéskor felkapott mindent, a krétaporos könyveit az asztalról, a magnót meg az utolsó padról, ahol a konnektor miatt volt. A tanáriban lecsapott mindent, a magnót betuszkolta az íróasztal fiókjába, felkapta a dzsekijét és már el is tűnt. Másnapra nyilván elcsitul minden, Flórián nem szokott sokáig haragudni. De most nem olyan másnap jött. Amikor Karcsi beért, szóltak neki, hogy keresték az ötödikesek, de nem volt ideje törődni vele, mert Flórián arca baljóslatú volt. – Karcsikám, nem láttad véletlenül a magnómat? – A magnódat? Nem, miért … eltűnt? – Biztos nem nálad van? – Dehogy, miért lenne, nézd, itt a fiókban, csak az enyém … – Flórián morogva elfordult, de látszott rajta, hogy hiszi is, meg nem is. Karcsi magában dohogott, hogy csak azért, mert egyszer azokkal a dogákkal, most nem kell mindjárt mindig azt hinni, mégis mit képzel magáról. Egész órán ez járt a fejében, nem is volt olyan jó a hetedikesekkel, ráadásul a magnó egyik gombja folyton beragadt, pedig eddig mindig tök jól ment. Aztán amikor ment vissza a tanáriba, hóna alatt a könyvek, kezében lóbálta a magnót, és a folyosón meglátta Flóriánt, körülötte az ő ötödikesei, kezükben egy magnó. A magnó. Tegnap bevitte az ajtó mellé tette. A terem végéből hozta el. Egy másikat. És az övé most ott van Flórián kezében. Óvatosan megfordította a kezében lévőt. Az alján cédula, rajta: Weiner Flórián. Felnézett, egyenesen bele Flórián szemébe. Showdown.

Kolbenheyer kommentpolitikája