Miután a közgazdasági modellek racionálisan döntő emberképét a mindennapi valóság rendszeresen megtépázza, egyre nagyobb figyelem irányul a viselkedési közgazdaságtanra (behavioral economics), ami már szinte pszichológia. Az emberek nem irracionálisan döntenek, hanem megfelelő pszichológiai mechanizmusok mentén, ezek megértésével a gazdasági folyamatok elemzése is könnyebbé válik. Sendhil Mullainathan közgazdász, míg Eldar Shafir pszichológus, közös művük a Scarcity (Szűkösség; New York, Times Books, 2013) pedig egy új szemléletmódot mutat be, ami további vizsgálatokon keresztül akár önálló kutatási területté is válhat. Mi a közös a mélyszegénységben élőkben, akik nem képesek onnan kitörni, az elfoglalt üzletemberekben, akiknek nincs egy szabad percük sem, vagy a sikertelen diétáról diétára váltó elhízottakban? Lehet-e az élet ennyire különbözőnek látszó jelenségeit közös mechanizmussal magyarázni? És ha lehet, akkor meg lehet-e változtatni gondolkodásmódunkat elsősorban a szegényekről, akik helyzetének, pontosabban a helyzetükből eredő szűkösségnek a legdrámaiabbak a következményei? Mullnaithan és Shafir azt állítják, hogy mindezt lehet, sőt kell is. A következőkben megpróbálom elmagyarázni, szerintük hogy működik a szűkösség pszichológiája, ebből következően miért is szegények a szegények, és végül, ha így van, hogyan kellene rajtuk segíteni.

A szűkösség fókuszálásra kényszerít. Ha egy kísérleti videójátékban a játékosok kevesebb lövedéket kapnak, akkor pontosabban fognak célozni. Ugyanakkor ez a fókuszálás más szempontból „csatornázás” (tunneling), azaz a fontosra koncentrálás egyben kizár minden, aktuálisan kevésbé fontosnak ítélt dolgot. Az amerikai tűzoltók leggyakoribb haláloka a közlekedési baleset: egyszerűen nem csatolják be a biztonsági övet, amikor tűzhöz sietnek. A szűkösség okozta fokozott koncentráció csökkenti a kognitív képességeket. Egy iskola egyik szárnya vasút mellé épült, amelyen pár percenként vonat ment el: az ebben a szárnyban tanuló diákok egy egész évvel lemaradtak szerencsésebb társaik mögött, ám miután ez kiderült, és az épületet hangszigetelték, a lemaradást behozták. A koncentráció az önuralmat is aláássa. Egy kísérletben az alanyoknak számsorokat kellett megjegyezni, és közben ehettek a kitett gyümölcsből és sütiből. Minél hosszabb volt a számsor, azaz nehezebb a feladat, annál jobban fogyott a süti. Mullnaithan és Shafir összegezve a sávszélesség kifejezést használja arra, hogy adottságainkból aktuálisan mennyit vagyunk képesek használni, és a szűkösség szerintük ezt csökkenti, „adóztatja” meg.

Mi történik, ha valaki szegény? Nem csak a pénznek van szűkén, de a sávszélességnek is. Egy kísérletben az alanyoktól először azt kérdezték, honnan kerítenének elő egy bizonyos összeget az autójuk javítására, és csak utána logikai feladványokat. Akiknek nagyobb összeget kellett – természetesen csak képzeletben – előteremteni, azok sokkal rosszabbul teljesítettek. Ha ez így hat, hogyan hathat a mindennapi pénzszűke a sávszélességre? Egy még szemléletesebb kísérletben indiai cukornád-termelőket teszteltek aratás előtt (amikorra elfogyott a pénzük), és aratás után (amikor a legtöbb volt). Az eredmény nyilvánvaló: aratás után sokkal „okosabbak” lettek. A pénzre fókuszálás akár segíthet is konkrét feladatokban (más kísérletek mutatják, hogy a szegények racionálisabbak az apró összegek tekintetében), de rettenetesen megnehezíti a távlatos gondolkodást (a jövő kívül esik a csatornán), és az önuralom rombolásával impulzívabbá teszi a döntéseket. Mivel a szegények tartalék híján egy ilyen esetben adósságba keveredhetnek, ez fokozza a szűkösséget pénzben és sávszélességben is, és egyre rosszabb döntésekhez vezet. Ezt nevezhetjük a szegénység csapdájának.

Hogy mi ebben a forradalmian új? Az, hogy nem kell zavarba jönni a felszínen előítéletesnek tűnő megfigyelések miatt: a szegények abbahagyják az iskolát vagy az orvosi kezelést, nem takarékoskodnak, türelmetlenebb szülők, és még lehetne sorolni. Ám mindez nem azért van, mert maguk sem tanultak eleget, vagy ilyen mintát látnak, vagy valamilyen sajátos helyi kultúra köti őket gúzsba (bár ezeknek is lehet szerepe), hanem alapvetően az, hogy az anyagi szűkösség a sávszélességükre is hat. A szegénység oka tehát maga a szegénység. Ezért aztán a szegényeknek nem speciális oktatásra van szükségük, hanem olyan intézkedésekre, ami a sávszélességüket növelheti, magyarul, ami a mindennapi gondjaik számát csökkenti. A határidők legyenek rövidek és gyakoriak (pl. segély ne összesen pár évig járjon, hanem minden évben pár hónapig), legyenek kötelezőek bizonyos biztosítások (hogy ne érje őket pénzügyi sokk), kapjanak rendszeres figyelmeztetést (pl. egészségügyi, oktatási, regisztrációs teendőkről), segítsenek nekik kitölteni a nyomtatványokat (hogy az ne felejtődhessen el otthon), mikrohiteleik kamatába legyen beépítve egy automatikus takarékoskodás (így egy idő után önhitelezők lehetnek), és még lehetne sorolni az ötleteket. Nem biztos, hogy mindegyik működik. De érdemes kipróbálni, aztán az eredményét megmérni. A szegénység elleni küzdelem nem eshet áldozatul annak, hogy túl sok a dolgunk foglalkozni vele.

Kolbenheyer kommentpolitikája