Életem első zombikönyve Max Brooks World War Z – Zombiháború (Szeged, Könyvmolyképző, 2011; az amerikai eredeti: New York, Crown, 2006) című műve, és lehet, hogy az utolsó. Szívből gyűlölöm a zombikat és a horror minden alfaját. Undorodom és egyben rettegek is a sötétség minden teremtményétől. Mindezen semmit sem változtatott Brooks könyve, sőt. De mindez nem változtat semmit azon sem, hogy a könyv zseniális, letehetetlenül izgalmas, kifejezetten intellektuális olvasmány. Aki netán csak a filmet látta, az gyorsan felejtse el, mert akár tetszett, akár nem, semmi köze a könyvhöz. Brooks áldokumentumot írt, ahogy az alcím jelzi oral history-t: a zombiháború után egy évtizeddel a túlélőkkel készült interjúkat szerkesztette kötetbe. Olyan apróságokra is ügyelt, mint a lábjegyzetekben finoman vegyített valós és fiktív tények, vagy a „jogi megfontolásból” kihúzott nevek. Hatalmas tablót kapunk: a riportalanyok Japántól Ukrajnán át Chiléig a világ minden tájáról, a közkatonáktól a Szabad Föld rádiósain át az alelnökig minden társadalmi csoportból, az önfeláldozó hőstől a cinikus menekültön át a kvázi háborús bűnösig minden erkölcsi pozícióból mutatják be a történteket. Néhány interjúalany visszatér, mások említik egymást, vagy közös harmadik szereplőket, eseményeket, így a mozaik fokozatosan összeáll. A riportok részben kronologikus, részben tematikus fejezetekbe rendezése szintén segíti az összkép kibontakozását. De a szerző „riporter”, még ha hitetlenkedve kérdez is néha, csak alanyai szemén át látunk, így a végeredmény nem simul tökéletesen össze, pont olyan marad, mint a való világ.

A zombikönyvek és -filmek állítólag mindig társadalomkritikák, és itt is gyakran elhangzik, hogy mi mindent máshogy csináltunk „azelőtt”. Ez nyilván kötelező eleme minden posztapokaliptikus műnek, de önmagában számomra érdektelen. Sokkal izgalmasabbak azok a részletek, amik az emberi viselkedésről szólnak a szélsőséges körülmények között. És Brooks nem tocsog szükségtelenül a rettenetben, van abból elég itt a műfaji kötöttségből fakadóan. De majdnem mindennek megmutatja minden arcát, mégpedig szellemesen végiggondolva, mi történne, ha megtörténne a lehetetlen. Milyen lenne egy celeb-valóságshow a zombijárvány kitörésekor? Egy elzárt, felfegyverzett és mindennel ellátott házból néznék a hírességek, mint pusztul el New York, a világ meg közben őket nézné. Milyen lenne egy egyszerre a zombik és saját haditengerészete elől menekülő tengeralattjáró? Lapulás a mélységben, hallgatózás hírek után, kétségbeesett kísérlet a készletek feltöltésére és közben egy mikrokozmosz működtetése. Milyen lenne a nemzetközi űrállomásról végignézni a világ pusztulását? Megpróbálni működtetni a műholdakat, hiszen a hírközlés összeomlása beteljesítené a tragédiát, de közben elveszteni a visszatérés reményét. Milyen lenne lekésni az ország evakuálását, egyedül (kettesben) maradni a vadonban? Megtanulni túlélni a természetben és egyben irtani a zombikat, közben szépen megőrülni vagy inkább szentté válni. Hogy boldogul egy kerekesszékes egy túlélő városban? Részt vesz a járőrözésben, és éppen a széke menti meg, amikor megtámadják.

Brooks nem csak arra ügyel, hogy a rengeteg szereplő minivilága hiteles legyen, hanem arra is, hogy a világ egésze, a „történelmi” események illeszkedjenek a könyvön kívüli valósághoz. Mert a zombiháború nem szünteti meg az országokat és a politikát, sőt még az egymás elleni háborút sem. Az események úgy fordulatosak, hogy közben mindig mélyen gyökereznek a háború előtti világban. Az, hogy Kína titkolózik és ezzel majdnem a világ vesztét okozza, hogy az USA vezeti a végül győztes koalíciót, és hogy Oroszország barbarizálódik, miközben győz, nem annyira meglepő, de az események leírása mégsem sematikus. Vannak azonban ennél meglepőbben következetes történések. A fordulat Dél-Afrikából indul, ahol az apartheid régi katonai terve teszi lehetővé a győzelmet, de iszonyatos áron. Izrael biztonsági fala felépül, és az első sikert jelenti a járvány megállításában. Irán beveti az atomfegyvert, ám Pakisztán ellen. A világ legerősebb gazdasága a járványt határain kívül tartani tudó, ám rengeteg amerikai menekültet befogadó Kuba lesz, miközben nem mellékesen liberalizálódik. De a legfélelmetesebb az, hogy a járvány kitörésekor Észak-Korea teljes lakossága eltűnik, és mivel senki sem meri átlépni a határt, soha nem is derül ki, mi lett velük.

A könyv a kitalált múltról szól, ahogy arra a kitalált jövőben emlékeznek. A múlt felidézése mindig a tanulságok levonását célozza meg. Van-e itt tanulság, változik-e az emberiség, miután visszaléphetett a kihalás széléről? A választott szerkezet megengedi, hogy a sok szereplő sokféleképpen lássa, az író pedig ne foglaljon állást. Hacsak nem tekintjük állásfoglalásnak azt, hogy történhet az emberiséggel bármi, akár zombiháború, az ember ember marad. Nyilván megváltozik minden: átszervezik a gazdaságot (állami tervezés és elosztás – mint minden háborúban), átszervezik a hadsereget (új fegyverek és taktika – mint minden háborúban), átszervezik a médiát (ellenőrzött, hasznos tájékoztatás és lelkesítő propaganda – mint minden háborúban), és még sorolhatnánk. A tökéletesen megváltozott világ tökéletesen ugyanolyan. Igen, ezt mégis tekinthetjük állásfoglalásnak.

Kolbenheyer kommentpolitikája