Régebben a sci-fi is más volt. Felvetett mindenféle fontos kérdéseket, de alapvetően megmaradt mégis fiúgyerekeknek szóló izgalmas mesének. Legalábbis így rémlik gyerekkoromból. Robert Charles Wilson Pörgés (Budapest, Metropolis Média, 2007; az amerikai eredeti: Spin, New York, Tor Books, 2005) című könyve viszont nem ilyen. Hanem mintha mindenféle irodalmi igényekkel lépne fel. A cselekmény két idősíkban fut, ahol az elbeszélői jelen delíriumban menekülő főhősének történetét fokozatosan értjük meg a gyerekkortól induló múltbeli szálon haladva, amivel kapcsolatban persze sejtelmes előrejelzéseket kapunk a jelenből. A személyes szálak pszichológiai mélysége a Mariana-árokéval vetekszik, az elfojtások, traumák, szexuális komplexusok dzsungelén kell átverekednünk magunkat. Igen, picit tényleg gúnyolódom, mert mindez mintha némileg sok hab lenne az alapszituációból kibontakozó történet legalább három értelmezési síkból álló tortáján. Mert a Pörgés felteszi (?) a sci-fi három (?) legalapvetőbb (?) kérdését: van-e valaki odakinn, megjavul-e az emberiség, megöli-e a hitet a tudomány? A sok kérdőjel (a modorosság mellett) nem csak abból fakad, hogy igazából nem tudom, hány ilyen kérdés van és mik azok, hanem abból is, hogy miközben biztos vagyok benne (?), hogy a Pörgés ezekre nem válaszol, abban is elbizonytalanodtam, hogy tényleg felteszi-e őket.

A sci-fi egyik nagy nehézsége, hogy mindenképpen kell benne lennie olyasminek, ami szinte sosem működik, és ezért tartja a filiszter többség gyerekes hülyeségnek. Ilyenek az idegenek. Vagy pont olyanok, mint az emberek (tökéletesen valószínűtlen, hacsak nem tőlük származunk, jaj!), vagy másfajta humanoidok (gyermeteg és nevetséges, akkor már legyenek ugyanolyanok), vagy egészen mások (annyira, hogy értelmetlen is az egész). Na most a Pörgés jól kibabrál velünk. Az utolsó oldalakig fogalmunk sincs arról, milyenek az idegenek, sőt az sem egyértelmű, hogy vannak-e. A feltételezett tervező értelem, ahogy a tudósok elnevezik, csak műve alapján vizsgálható, az pedig annyira túl van az emberi felfogóképességen, hogy nem is szükséges részletekbe belemenni, a könyvet viszi előre a meghökkentő alapötlet. Az idegenek ugyanis egy olyan burokkal veszik körbe a Földet, amin kívül sokkal gyorsabban múlik az idő, így várható, hogy a Nap pár (földi) évtized múlva elnyeli bolygóit (ez a címadó Pörgés, ne kérdezzétek, hogy miért). Mire a regény végére kapunk valamifajta választ arra, hogy kik ők, már sokkal fontosabb lesz, hogy mi történik főhőseinkkel és nem mellékesen az emberiséggel. Jobb is, mert a feltételezettek, na jó, nem mondom meg, hogy milyenek.

A sci-fi optimista műfaj. Tudom, vannak disztópiák, de az igazán nyomasztóak valahogy mindig kicsusszannak a műfaj kereteiből. Az emberiség tehát csak megjavul, és akkor persze nyálas rózsaszín lesz az egész, fúj. Wilson itt is ügyesen kerüli ki a csapdát. Az emberiség nem javul meg látványosan, de ahhoz képest, hogy többször úgy tűnik, itt a világvége, nem omlik össze minden. A Pörgést kihasználva az emberiség lakhatóvá teszi a Marsot (míg itt évek, addig ott évmilliók telnek el, van idő az evolúcióra), új civilizációt teremt, ami bölcsnek és idillinek tűnik, míg ki nem derül, hogy épp annyira emberi, mint földi nővére. És amikor a feltételezettek jóvoltából valódi új világok nyílnak meg, akkor az ENSZ és a földi kormányok rossz bevándorlási hivatalokként működnek, az átjáró környékén pedig virágzik az embercsempészet. Pont, ahogy képzelnénk. De még egyszer: a Föld nem omlik össze, a Marson emberek élnek, a jövő pedig maga a végtelenség. Nem elég optimizmusnak?

A regény főhőse egy testvérpár árnyékában éli életét. A fiú a tudomány hőse lesz, a Pörgés legfőbb szakértője, míg a lány különböző chiliasztikus szektákba menekül a küszöbön álló világvége hatására. Mindketten tudni akarják, miért történik mindez velük, a fiú az életét kockáztatja, hogy megtudja, kik a feltételezettek és mit akarnak, a lány pedig egész személyiségét aláveti, hogy átérezhesse a beteljesülő bibliai próféciák bizonyosságát. Első ránézésre a dolog fekete-fehér. A tudomány eredményei kezdettől fogva kézzelfoghatóak, a végén pedig eljuttatnak valamiféle megoldáshoz. Az újkeresztény mozgalmak viszont mindig is nyilvánvalóan nevetségesek. De ha egy picit hátrébb lépünk az elbeszélő nézőpontjától, akkor a kép homályosabbá és egyben élesebbé válik. Arthur C. Clarke szerint a csoda olyan technológia amit még nem értünk. Mivel a Pörgés kísérletet sem tesz arra, hogy megmagyarázza a feltételezettek technológiáját, tényleg nem tudom, miért lenne nevetséges megjelenésükben az idők végezetét látni, amikor aztán átjáró nyílik egy szebb világba. De szakadjunk el ettől a metaforától, és vizsgáljuk meg főhősünket. Nem vallásos, de csak mérsékelt érdeklődéssel követi a tudomány eredményeit. Tisztában van a világvége lehetőségével, de amikor tényleg úgy tűnik, már csak napok vannak hátra, minden erejével szerelme életének megmentésén fáradozik. Saját bevallása szerint nem hisz semmiben, de a végére rájövünk, hogy az ő hite az egész történet tartóoszlopa.

Kolbenheyer kommentpolitikája