Kevés meglepőbb ajándékot kaptam, mint Böjte Csaba Ablak a végtelenre című könyvét (Budapest, Helikon, 2013). Meglepő, mert maga a könyv telitalálat, miközben az ajándékozóval sosem beszéltünk hitbéli kérdésekről, teljesen világias környezetben érintkeztünk csak és abban is bizonytalan volt, hogy Csaba testvér és én is katolikusok vagyunk-e. Az olvasóra bíznám a véletlen értelmezését ebben a kérdésben. A könyv egy beszélgetés szerkesztett változata: Karikó Éva kérdéseket tesz fel, amikre Böjte Csaba bibliai idézetekkel és személyes történetekkel telitűzdelt választ ad. A szerkesztés kicsit erőltetett, a Hiszekegy mondataira fűzték fel a gondolatokat, de azok persze nem mindig engedelmeskednek a szerkesztői akaratnak, szerencsére. Másrészt a szellősen szedett könyvben a főszöveg csak egy keskeny hasábban fut végig, az oldalak belső hasábjába a szerkesztő a témához kapcsolódó verseket, imákat helyezett el. Végül Csaba testvér válaszainak vélelmezett kulcsmondatai nagyobb betűkkel nyomva és középre zárva kiugranak a folyamatos szövegből, amúgy újságcikk-szerű belső címekké válva. Mindez engem csak zavart, de a tartalom bőven kárpótolt a formai kihívásokért. Mert Böjte Csaba válaszai jórészt kiszámíthatók, de elpusztíthatatlan optimizmusuk és személyes hitelességük össztömege – nem, nem elsöprő, hanem felemelő.

A kötetben két felnőtt fejjel megtért keresztény beszélget. Karikó Éva kérdései szelíden ugyan, de következetesen provokálnak. Ha Böjte Csaba nem válaszol mindenre, akkor újra nekifut, konkrét példával világítva meg a kérdést. És bizony nem mindig jutunk így sem nagyon messzire. Hitetlen szemszögből Csaba testvér kikerül néhány választ, még akkor is, ha mulatságos és nagyon emberi történetekbe csomagolja: „Szent Ágoston a Szentháromság titkán töprengett, amikor meglátott a tengerparton egy kisgyereket, amint a tenger vizét egy kagylóhéjjal egy kis gödörbe meri. – Mit csinálsz? – kérdezte – Átmerem a tengert a gödörbe. – De nem látod, milyen nagy a tenger, és milyen kicsi a gödör? – És a bácsi vajon mit csinál?” Aki tehát szeretné megtudni, pontosan milyen is a háromszemélyű egyetlen Isten, hogyan is teremtette a világot, vagy hogy mi vár ránk a halál után, az nem biztos, hogy sokkal okosabb lesz. De meggyőződhet arról, hogy van, aki csupa derűvel és bizalommal szemléli a felfoghatatlant is.

Böjte Csaba persze nem teológusként ismert (bár hangsúlyoznám, hogy válaszai nagyon is megalapozottak, intellektuálisan a művelt laikus számára is bőven kielégítőek), hanem árva gyerekek nevelőjeként. Ez a teljesítmény önmagában olyan csoda, ami mindent igazol. Ha Csaba testvér ennyi nehéz sors láttán is határtalan bizalommal és derűvel dolgozik, akkor van követendő, keresztény, de emberi példa. Emberi, hiszen a nap mint nap tapasztalható csoda nem jelenti azt, hogy ne lennének kudarcok. Felszentelése után egy kis faluba helyezték, első miséjén heten ültek, az egyik bácsi hangosan horkolt. Mise után elkeseredetten sajnálta magát, hat évig tanult, cölibátust vállalt, mindezt miért. Mintha Jézus melléült volna és azt mondta volna: Én pedig meghaltam értük a kereszten. Uram, akkor Te is jól megszívtad, válaszolta Csaba testvér. Azt hiszem, ezt irigyeljük oly sokan benne: az Istenhez való közelség biztonságát és nyugalmát. Van, kitől kérni, van, kihez fordulni, van, ki vigasztal és erőt ad. Van.

Sok szó esik természetesen az egyházról is, korlátairól, hibáiról, bűneiről. Böjte Csaba a dogmákban és a rítusokban is mélyen katolikus, miközben nehéz nyitottabb embert elképzelni. Nem eretnekség, hanem hivatalos tanítás, hogy a nem keresztények is üdvözülhetnek, hogy az eleve elrendelés csak az általános meghívottságot jelenti, hogy nem Isten büntet, hanem a szabad akaratunkból elkövetett bűneink, és hogy a pokol mindezek ellenére valószínűleg üres. Nem az az érdekes tehát, hogy egy igen jó ember ezeket vallja, hanem csak az, ahogyan, amilyen intenzíven teszi: „Szent Péter berohan a Jóistenhez, lecsapja a kulcsokat: – Én nem ülök többet a kapuban! Mindenkit megvizsgálok, és csak azt engedem be, aki a mennyországba való. Erre mit látok? Akiket én elküldök, azt Anyád mind beengedi a hátsó ablakon!”

Kolbenheyer kommentpolitikája