Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

− Tanár úr! Visszamehetünk a szállásra? – kérdezte Milán, de mintha a plafontól és a szemközti ablaksortól akarná tudni a választ, úgy tekergette a nyakát, sőt a vállával és a hosszú karjaival is sikerült valamilyen leírhatatlan hullámzó mozdulatot tennie. – De miért? – hökkent meg Misi, miközben a fánkról a szájára ragadt porcukrot törölgette. A kisvendéglőben rendelt reggeli nagyszerű volt, csakúgy mint az ebéd és a vacsora, a gyerekek persze nyavalyogtak, de hát ez a dolguk. Kényelmesen evett mindenki, utána még vécére mennek, a jókislányok fogat is mosnak, a rosszkislányok elszívnak egy cigit, szóval idő még lenne, de miért akarnak visszamenni a szállásra? A prágai osztálykirándulás második napja volt, a vendéglőből együtt metróznának be az Óvárosi térre, egyenesen a Mucha Múzeumba. Ráadásul pont Milán, aki mintha kétoldalt felnyírt hajával, piros boxeréről ágyékig letolt farmerjával és neonzöld tornacipőjével igazolni akarta volna a mai tinikkel szembeni előítéleteket, ha a tavalyi igazgatói intője az igazolatlan órák miatt és a szülei által rendszeresen elvégzett, és gyakran pozitív drogtesztek nem bizonyították volna, hogy esetében rég nem előítéletekről van szó. – Nincs meg a telefonom. – vonta meg a vállát és túrt bele a hajába – Nem találtam reggel, és még megnézném néhány helyen. – Jó, de siessetek, egészkor indulni szeretnék. – válaszolta kelletlenül Misi.

Nyilván nem jó ötlet visszaengedni, ráadásul Bencével, aki ilyenkor elővette megszeppent jófiú képét, de csak a szerencséjének köszönhette, hogy a priusza még rövidebb volt Milánénál. De mondja nekik, hogy nem érdekli a telefon? – Tanár úr! Hova mentek a Milánék? – jött az előre programozott kérdés, majd a rövid magyarázat után izgatott sutyorgás a szomszéd asztalnál. Miről nem tudok, morfondírozott Misi. A szállás egy olcsó hostel volt a prágai bulinegyed közepén, a kapualjból kis udvar nyílt, ott voltak a kukák és ott lehetett cigizni, meg mást is: Misi orrában még mindig ott volt a tömény fűszag tegnap estéről. Érezte, ahogy gyorsul a pulzusa, amikor Milánra és Bencére gondol. – Tanár úr! Hol vesztette el a Milán a telefonját? – Nem tudom, nem mondta, miért? – Mert amikor hazajöttünk éjjel a kocsmából, hamar hazajöttünk egyébként, még éjfél előtt, ahogy ígértük, becsszó, szóval akkor még megvolt, arról zenélt az udvarban. – Aha. – Tanár úr! Próbáltam hívni a Milán telefonját, de nem kapcsolható! – Akkor mégis ellopták? Nem látta valaki, felvitte a szobájába? – Hááát … nem tudom … mutatta a zenéket annak az afrikainak … – Afrikainak? – Igen, tanár úr, a felettünk lévő emeleten lakik egy afrikai srác, lenn cigizett az udvaron, amikor hazajöttünk, vele dumáltak a Milánék, meg mutogatták egymásnak a zenéiket. – Misi pulzusa egyre gyorsult, biztos csak előítélet, próbálta elhessegetni, de megjelent előtte egy fekete afrikai arc, meg az orrában a fűszag, úristen, mit szívtak ezek együtt, és persze egy eltűnt telefon, ami már ki van kapcsolva, vagy ki tudja, szét is szerelve, nem, csak nem lehet igaz.

– Tanár úr, próbáltam hívni a Bencét is, de az övé sem kapcsolható! – Misi szája teljesen kiszáradt. Az órájára nézett, öt perccel múlt kilenc. Már itt kéne lenniük. Most menjen az egész osztállyal vissza a szállásra? Vagy várjon itt tovább? És ha valami történt? Tuti történt, hiszen egyik telefon sem válaszol. Látta már a gyerekeken is az ijedtséget, pont emiatt nem volt egyszerű elindulni. Mit találnak ott, és mit csinál velük, ha intézkednie kell? Kiterelte őket a vendéglőből a szemerkélő esőbe, és épp elindultak volna visszafelé, amikor megjelent Milán és Bence, lazán lépkedtek, cigiztek és vidáman beszélgettek. Misi hangja rekedten halk volt: – Mi történt? – Hát semmi, izé, megvan a teló meg minden, csak az a magyar forma nehezen akart lekopni … – Akkor most érthetően elmondjátok, mi történt, mielőtt végleg hazazavarlak titeket a mai vonattal? – De most miért, tanár úr? Szóval visszamentünk, és kerestük, és lakik ott a másik szobában egy magyar forma, aki itt él és melózik, és az tolmácsolt nekünk meg minden, szóval tök rendes volt, csak sokat dumált és nehéz volt szabadulni. – És miért nem hívtatok, hogy késtek, és miért van kikapcsolva a telefonotok? – Ááá, nincs kikapcsolva, csak izé, nincs rajta zsé, és nem fogad külföldön hívásokat … – De ezt tudtátok előre, miért nem szóltatok, egyáltalán miért Bence megy veled, ha nem lehet felhívni? Oké, ne is válaszoljatok, idióták, most már csak azt akarom tudni, hol volt a telefon? – Hát az ágyamban. Rajta feküdtem.

Kolbenheyer kommentpolitikája