Kezdjük a vallomással: a poszt címe (rossz) szóvicc. J. K. Rowling Robert Galbraith álnéven írt krimisorozatának főhőse Cormoran Strike, és én a második kötetet fogom ismertetni. A Silkworm (Selyemhernyó; London, Sphere, 2014) ismertetőm írásakor még nem jelent meg magyarul, de már nagyon készül. Rowling neve egyelőre még mindent elad. A kérdés, hogy az ígéretes kezdet után a krimisorozat is fenn tudja-e tartani az érdeklődést. Az én válaszom bizonytalan, jóllehet a könyvet faltam, és egész biztos el fogom olvasni a harmadik részt is. Az első rész ismertetésekor azt állítottam, hogy Rowling magabiztosan, de egyben invenciózusan kezeli a klasszikus brit krimi toposzait: az össze nem illő, vagy épp egymást kiegészítő nyomozópárost, a zárt helyszínt és meghatározott gyanúsítotti kört, valamint az elhelyezett utalásokból elvileg megfejthető, de mégis izgalmasan csavaros megfejtést. Mindez igaz a Selyemhernyó-ra is. Állítottam azt is, hogy Rowling krimije egyben a főszereplőkről szóló nagyregény is. Újabb pipa. Végül úgy tűnt, nem egyszerűen utalás, de tiszteletadás Agatha Christienek. Ez is igaz maradt. Akkor?

A Selyemhernyó nem egyszerű ismétlés. A második bűnügy egészen más világba, a szépirodalom és a könyvkiadás világába vezeti el az olvasót. Mondhatjuk, Rowlingnak ez ismerős terep. Mondhatni mondhatjuk, de ettől még meg is dicsérhetjük, hogy a környezet felépítése most is tökéletesen hiteles, az áldozatok és elkövetők figurái tökéletesen illeszkednek bele, de ugyanakkor egyéni karaktervonásokkal is rendelkeznek. De más ez a világ azért is, mert meglepően sok benne a szex és a kifejezetten véres, horrorisztikus erőszak. Voltak ennek előképei Rowling korábbi műveiben, akár a Harry Potter néhány jelenetére gondolunk, akár az Átmeneti üresedés-re, de ennyire töményre és jelentőségteljesre még sosem sikerült. És nekem nem is tetszik. Másként jelennek meg a család és a kirekesztési alapvető rowlingi témái is, ez viszont inkább előnyére válik. Nem kizárólag elhazudott múlt és ebből fakadó lelki nyomor van, hanem többféle család többféle gondjába kapunk betekintést. Nincs faji téma sem, helyette éppen csak érintjük a fogyatékosság, a nemváltás, a végzetes betegség kirekesztettségét, miközben a fő szálon a művészeti izlésdiktatúra kártékonyságán merenghetünk.

Sorozattá a főhős teszi a könyveket. Cormoran és Robin kettőse nagyon ígéretes volt a Kakukkszó-ban. A Selyemhernyó nehéz helyzetből indul, hiszen a karakterek továbbléptetése mindig kevésbé izgalmas. Cormoran képe nem lesz komplexebb, a volt szerelem utóhangjain kívül nem történik vele semmi jelentős. Ezt persze nevezhetjük hitelesnek is, miért történne ennél lényegibb pár hónap alatt, de a populáris műfajoknál ez gyenge érv, én érdekes könyvet szeretnék olvasni. Robin alakja viszont tisztul, pontosabban megkapjuk az első kötetben csak sejtetett hátteret a fafejű vőlegény személyében. Ahhoz viszont nem kapunk eleget, hogy meg is értsük, mit keres a fafej mellett. Cormoran és Robin kapcsolata ettől persze még delikátabbá válik: drukkoljunk nekik, melankolikusan bólogassunk vagy hagyjuk az egészet? Akárhogy is, ezt a szálat érdemes lesz még követni.

Ahogy a bevezetőben már írtam, maga a sorozat sok szempontból nem változik. Arra a kérdésemre tehát választ kaptam, hogy Rowling megpróbál-e más klasszikus szerzők bőrébe is belebújni, vagy marad Agatha Christienél. Maradt: most is megkapjuk a végső nagy beszélgetést, ahol minden kiderül. Összegezve tehát kaptunk egy másik kalandot egy már felépített és működő világban, ami azonban nem látszik bármilyen lényeges újabb elemet hozzáadni ehhez. Hm, ismerős. A Harry Potter második kötete, A titkok kamrája éppen ilyen volt. A hetedik kötet végére azonban kiderült, hogyan épült bele a cselekmény fő sodrába és mi is ebben a kitüntetett szerepe. Ne adjuk hát fel, olvassuk tovább Cormoran Strike kalandjait.

Kolbenheyer kommentpolitikája