Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Jó napot! – Kezicsókolom! Segíthetek? – Igen, azaz nem, csak egy üveg mézet, tudom, ott van a hátsó polcon … Hm. Hárs nincs? – Lássuk csak. Úgy tűnik nincs. Mindjárt felírom, és rendelünk! Be tetszik jönni érte holnapután? – Nem is tudom. Most szerettem volna. Tudja, ez a fránya köhögés. Mindig jót szokott tenni. – Igen, arra egyszerűen csodálatos a hársméz! Ajánlhatok esetleg egy kiváló gyógyteát köhögés ellen? Csak természetes alapanyagból készült, mondhatni kézműves termék, semmi mesterséges nincs benne! Én magam mindig ezt iszom, ha köhögök, nem mintha gyakran köhögnék, tudja, ez is amolyan civilizációs ártalom, az a sok mesterséges anyag, amit az emberek esznek-isznak, nem csoda, ha allergizál, aztán ripsz-ropsz megfáznak és már köhögnek is, de nyilván magának nem kell ecsetelnem! – Nem, nekem nem kell. És miből is van az a tea? – Hát ez igazán különleges! Ez egy mexikói kaktusz virága, amit megszárítanak! – Kaktusz? – Igen, kaktusz. Nagyon egészséges! Sokan azt hiszik, hogy a kaktusz mérgező, de ez is csak amolyan civilizációs dolog: persze, hogy mérgező, ha nem megfelelő mértékben és formában fogyasztják, úgy minden az, de aki tudja, hogyan és mennyit, annak igazi csodaszer, én mondom! – Maga mondja. Értem. Tudja, én meg mit mondok?

Kaptam tavaly egy kaktuszt. Vendégség volt nálam, és az egyik férfi, költőnek véli magát, pedig, na de hát ezt most hagyjuk is, szóval az egyik férfi rettentő szellemesnek érezte, hogy virág helyett kaktuszt hozzon, még valami bon mot-t is mondott a tüskékről meg a lélekről, de egyáltalán nem volt bon, úgyhogy már el is felejtettem. Mexikói kaktusz volt, az biztos. Mutatósnak is nevezhető, vagy inkább csak bizarrnak. Nem a szokványos, kis tüskés fajta, hanem csomókban nőtt rajta a hosszú, szőrszálszerű tüske. Ránézésre szinte bolyhos volt, vagy mint a pónik sörénye, ha ráfújtam, lebegtette a bajszait, így neveztem, bajusznak, noha tele volt vele. Később épp ezért inkább már úgy gondoltam rá, mint bibircsókokból kiálló szőrszálakra, amit különösen ronda embereken, házmestereken, BKV-ellenőrökön és gyezsurnajákon látni. Mert a kaktusz gonosz volt, ezt mondom én. Amikor először öntöztem meg, ez hetekkel a vendégség és így lakásomba érkezése után volt, hiszen úgy tájékoztattak, hogy csak havonta kér inni, szóval, amikor először öntöztem meg és megszúrt, a saját ügyetlenségemen bosszankodtam csak. De aztán megtörtént másodszor és harmadszor is. Igen, megszúrt: akárhogy közeledtem feléje, hosszú csőrű kannával próbálkoztam, a vége mindig az volt, hogy megszúrt.

A harmadik alkalom után, másnap reggelre bedagadt az ujjam. Kamillával borogattam, körömvirág kenőccsel kenegettem, mindent szép természetesen, de csak egyre jobban lüktetett, akarom mondani, egyre rosszabbul. Két napra rá elmentem az orvoshoz, aki azonnal átküldött a sebészetre, ahol szépen felvágták az ujjam, kitisztították a gennyet, és bekötötték. Két hétig nem tudtam írni, néhány napig pedig kenyeret vágni és cipőt fűzni sem. És a következő hónapban minden kezdődött elölről. Megöntöztem, megszúrt, bedagadt, felvágták. Erre már bedühödtem. Hazamentem és elővettem a spájzból a legvastagabb nejlontáskát, még a Kaiser kopott emblémája díszelgett rajta, benne pedig ódon halkonzervek kiszellőztethetetlen kipárlása szaglott, és egy hirtelen mozdulattal ráhúztam a kaktuszra. Diadalmasan felemeltem a cserépnél fogva, majd a zacskó fülét megragadva letipegtem a kukához, végig tisztes távolságban tartva magamtól a múmiát. Felemeltem a fedelet, és beleejtettem. Közben meghallottam a saját kiáltásom, mert a kaktusz esés közben még egyszer, de most már utoljára megszúrt. Újra dagadás és újra felvágás. És egy hónap múlva újra dagadás és újra felvágás. De miért, drága doktor úr, kérdeztem megrettenve, a kaktusz síron túli bosszúja? Tulajdonképpen igen, jött a józan válasz, képződhetett egy mérgezett góc az ujjában. Ha még egyszer feldagad, levesszük a körmét, hogy mélyebben kivághassuk.

A novemberi felhőszakadás semmi volt a kedvemhez képest. Vacsorázni is alig volt kedvem, az ujjam is fájt. De legalább kenyeret tudok vágni, a sorozatos balszerencse miatt vettem egy kenyérvágó-gépet. Leszeltem a serclit, beljebb toltam a kenyeret és látom, ahogy hirtelen piros lesz, aztán megéreztem a fájdalmat is: mélabúmban beletoltam az ujjam a gépbe. Taxival rohantam az ügyeletre, ahol szépen összevarrták, és egy hónapig nem tudtam írni. Ez tavaly volt, ahogy mondtam. Azóta soha többé nem dagadt meg az ujjam. Az orvos szerint a derék Siemens masina az edzett acélpengéjével kivágta a gonosz mérgező gócot. A gyógyító természet csodáját. Nem kérem a teát, és nem jövök be holnapután a mézért, inkább most rögtön veszek egyet a Sparban. A viszontlátásra!

Kolbenheyer kommentpolitikája