Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Fél óra múlva itt van Emma, készülődjünk! – mondta Feri, többes szám első személyben inkább csak polkorrektségből, hiszen pontosan tudta, hogy nem egészen két perc alatt belebújik a cipőjébe és a kabátjába, de Fruzsinak kell a félóra a sminkhez és a ruhaválogatáshoz. Buliba készültek, szilveszteri buliba, két év óta először, az az angyal Emma, az egyetemista bébiszitter valami szerelmi bánat miatt nem akar idén bulizni, vállalta Jakabot. Fruzsi eltűnt a fürdőszobában, Feri meg szórakozottan hümmögött Jakab gügyögésére, miközben összerakta kis kupacba a bérleteket, pénztárcát, kulcsot, jaj, hol a kulcs? Már csak tíz perc, milyen kínos lesz Emma előtt bemutatni az idióta kisgyerekes párt, aki még a kulcsát sem találja. Kabátzsebek, nincs, – ez meg kinek a mellénye? – fiókok, nincs, könyvespolc a hálóban, aztán a nappaliban, ott sincs, újrakezdeni az egészet, semmi, csak az idegesség nő. A fürdőből sem hallatszott már semmi, Fruzsi mindjárt kilép, mosolyogva, várva az elismerést, ő meg tiszta ideg a kulcs miatt. Feri kétségbeesetten nézett körül, hol lehet? Jakab elgondolkozva nézett vissza. – Jakab, te játszottál a kulccsal, hova tetted? – Jakab mosolygott, motyogott valamit és eltotyogott. Feri szaladt utána, de Jakab nem mutatta jelét, hogy a kulcsot keresné. Feri gügyögött, könyörgött, hízelgett, aztán fenyegetőzött, nem lesz több kakaós keksz, de semmi. Lerogyott a földre, feladta. De legalább Emma késik, és Fruzsi is tovább szépítkezik. Jakab odabújt hozzá. – Kisfiam, hol a kulcs? – suttogta. Jakab ráragyogtatta mosolyát, kibújt a karjából, a kinyíló fürdőszoba-ajtón kilépő anyja lába között besurrant, felágaskodott a vécé mellett, és a vécépapír-guriga közepéből diadalmasan kiemelte a kulcsot.

Emma még mindig a könnyeit törölgette, amikor a tömeg kifelé sodorta a nézőtérről. De most a folyamatos röhögéstől kicsordult könnyeit törölgette, ami kellemes újdonság volt az utóbbi hónap folyamatos lelki válsága és önsajnálata után. Egyelőre a lehető legjobb döntésnek bizonyult szilveszter délután megnézni A hülyéjét az Örkényben. Most pedig irány Fruzsiék, fél órán belül ott kéne lennie. Terápiás céllal vállalta ezt a szilveszter estét. Úgy érezte, talán már túl van Márkon, sőt, szinte hálás a sorsnak, hogy túl van rajta, megszabadult attól az önelégült pöcstől, de attól kirázta a hideg, hogy az összes barátnő és majdnem barátnő megkérdezze, hogy mi történt, miért történt, végleges-e, túl van-e rajta, és bemutassa-e esetleg annak a nagyon cuki fiúnak ott. Semmi kifogása nem lenne egy nagyon cuki fiú ellen, sőt, de találja az meg őt, nem lehet, hogy csak majdnem barátnők által bemutatott, elázott szilveszteri kanok jöhetnek szóba. A ruhatáros közben a kezébe nyomta a kabátját, és a következő kuncsafthoz fordult. De hol a mellényem? Napok óta fagyott, Emma mindig felvette a kabát alá a mellényt. A ruhatáros tulajdonképpen kedves volt, de elkínzott arcán látszott, hogy nem lesz egyszerű megkeresni. Nem is lett. Kiürült a színház, Emma tudta, hogy el fog késni, ment is volna, de most már nem mondhatta az ő mellényét kereső ruhatárosoknak és jegyszedőknek, hogy hagyják. Aztán amikor az órájára nézett, és tudta, hogy végképp elkésett, beléhasított a kép, ahogy felakasztja a mellényt Fruzsiéknál. Elköszönt, kirohant, és a taxit fontolgatta, amikor váratlanul, menetrendhez képest bőven késve behúzott a busz.

Miku fázósan húzta össze magán a kabátját a buszgarázs előtt. Biztos volt benne, hogy beosztják szilveszterre, de nem is bánta. A diákhitel nem volt elég, buszvezetéssel tartotta el magát, örült tehát, ha hívták. Lassan megjött mindenki, a teljes műszak. Kinyitották a kaput, beléptek a gigászi csarnokba. Csak az első alkalommal volt furcsa Mikunak, hogy nem indul el mindenki megkeresni a saját buszát, hanem felszállnak a kapuhoz legközelebbibe és azzal mennek körbe, kitéve mindenkit a megfelelő helyen. – Ugorj, öcskös! – mondta a borostás, kövér Tivi, Miku pedig beült az ülésbe, kellemesen rugózott, a sebváltó szinte magától csusszant a helyére és elindult. Lassan gurult, nyitott ajtókkal, gyakran megállva, ahogy sorba lekászálódtak a sofőrök a sajátjuknál. Kíváncsi volt, ki mindenki fog megfordulni a buszán ma éjjel. Vajon az a göndör, fekete hajú lány felszáll-e valahol? Csütörtök esténként mindig szokta vinni, le se tudja venni a szemét róla olyankor, de miért látná pont ma este? Biztos bulizik valahol. A garázs végébe értek, leszállt Tivi is, még kérdőn visszanézve Mikura. Tényleg, hol az ő busza? Biztos elnézte, tesz még egy kört. De sehol. Miku kezdett izzadni. Késve fog indulni, és ha emiatt kirúgják, mit csinál januártól? És amúgy is, hol a busz, hova rakhatta tegnap? Amikor dühében ráütött a kormányra, és meglátta a műszerfalon a mikiegeres matricát, nem tudta, sírjon vagy nevessen. Végig a saját buszán ült! Sportosan kikanyarodott a garázsból, és száguldott lefelé a szállingózó hóban. A megállók tömve voltak, az emberek morogtak a késés miatt, Miku nem mert rájuk nézni. Aztán a Deákon belenézett a tükörbe, meglátta a göndör hajú lányt, amint a telefonját szorongatva felfurakszik. Felnézett, kapaszkodót keresve, belenézett a tükörbe, Miku szemébe.

Kolbenheyer kommentpolitikája