George Friedman jóslatát a 21. századról annak idején nagy élvezettel olvastam és ismertettem, így aztán kíváncsi voltam új könyvére, a Flashpoints-ra is (Gyújtópontok; New York, Doubleday, 2015). Főleg, hogy alcíme szerint Európa válságáról szól. Kifejezetten élveztem, miközben bosszankodtam a sablonosságán és anekdotázó hajlamán. Ráadásul a két érzés teljesen egybefolyt, hiszen a könyv kifejezetten érdekes részeinek éppen a szerző családtörténetének darabjai és számos európai utazásának kolőrlokálja bizonyult. Mert Friedman magyar zsidó származású, és az amerikai olvasó számára bennfentes sármmal festi meg Közép-Európa tájait és embereit. Ahogy Mark Twain mondta, jósolni nehéz, különösen a jövőre vonatkozóan. Friedman könyve nagyon naprakész, a görög válsággal és az ukrán háborúval zárja a kronológiát, ám ma már ki beszél ezekről, amikor nyakunkon a menekültválság. Ugyanakkor éppen az lehet érdekes, hogy megnézzük, Friedman valóságértelmezése akkor is működik-e, ha általa előre nem látott, de mindenesetre nem elemzett eseményekre vetítjük.

Friedman világképe meglehetősen sablonos. Aktőrei a nemzetállamok: csakis ők, és mintegy megszemélyesítve. Ezen azt értem, hogy nemzetállami érdekekről és nemzetállami politikáról ír, nem véve tudomást arról, hogy az államokon belül milyen politikai játszmák lehetnek. Mert szerinte a nemzetállamok érdekei a földrajzi helyzetükből fakadnak, cselekedeteiket pedig ez és a többiek cselekvése határozza meg. Ebből a perspektívából az országokon belüli pártküzdelmek irrelevánsak, a nemzetállami stratégiákat nem befolyásolják. Ez a világkép különösen akkor bosszantó, amikor a múltra alkalmazza Friedman: megpróbálja felvázolni az elmúlt ötszáz év történelmét is, hogy megmagyarázza Európa mai állapotát. Nos, ez a könyv legrosszabb része, a történelmi eszmefuttatás kínos, magyarázó ereje pedig csekély. Rávilágít azonban két paradoxonra. Egyrészt Európa békéje nagyon friss jelenség, másrészt épp ezért Európa önképe kínosan hamis. Nem újdonság egyik megállapítás sem, de valóban fontosak, ha jósolni szeretnénk, merre tart a kontinensünk.

Európa csak a világtörténelem legborzalmasabb, harminc éves háborús periódusa után lett békés, mégpedig a hidegháború árnyékában, idegen megszállás alatt. Nagyon friss tehát az, hogy Európa államai nem háborúval döntik el nézeteltéréseiket, és nem is tejesen igaz. De az európaiak a Balkánt és pláne a Kaukázust már nem is tekintik az „igazi” Európa részének, így az ottani háborúk „nem érnek”. Az pedig, hogy az európai értékrend pacifista, ezek fényében irritáló gőg: a két világháború után nincs erkölcsi alap a prédikáláshoz. De Friedman célja nem a kioktatás, sőt, nagyon is megértő még a legellenszenvesebb politikusokkal is. Csak annak érzékeltetése, hogy veszélyes lehet a békébe vetett abszolút hit. Mert Európa (vagy legalábbis magja, ahogy Friedman nevezi, a „félsziget”) gazdag és gyenge, ami veszélyes kombináció. Egyelőre nincs igazi külső fenyegetés, de emiatt lehetséges az új orosz előrenyomulás. Amióta az USA nem erre a térségre figyel, és a NATO papírtigrissé vált, Oroszország igyekszik visszaszerezni volt birodalmát (az európai „szárazföldet”, Friedman szavajárásával).

És akkor elérkeztünk a legfontosabb és leglesújtóbb véleményhez: az európai szolidaritás hiányához. Mert Kelet-Európa egyre világosabban látja, hogy a nyugat-európai államok nem szolidárisak velük az orosz veszéllyel szemben. Ha ellenállni nem tudnak, kénytelenek lesznek együttműködni. (Erről másnak is eszébe jut Paks?) Nincs szolidaritás a pénzügyi válság kezelésében sem. Németország irányítja a közös pénzpolitikát és ő a végső hitelező is. Ez a dél-európai országok számára kedvezőtlen, mert nem élhetnek az inflációs gazdaságélénkítés eszközével. Utólag lehet, hogy 2008-at fogjuk a vég kezdetének tekinteni: az orosz-grúz háború és a pénzügyi válság duója vetett véget az európai integráció mézesheteinek. Európa nemzetállamai nem hajlandók egyesülni, mert nem érzik sorsukat közösnek, ez viszont szétfeszíti az együttműködés kereteit, és mindenki a maga útjára indul. A menekültválság mintha pontosan ezt mutatná meg. De még nem késő. És az európaiak most is, mint világháborúik idején, számíthatnak arra, hogy az USA érdeke nem a káosz, hanem a világ legnagyobb szabad piacának fennmaradása.

Kolbenheyer kommentpolitikája