Amikor Akire Iriye és Jürgen Osterhammel főszerkesztők hatkötetes világtörténetének harmadik kötetét ismertettem, azt írtam, hogy „a vállalkozással, célkitűzéseivel, lenyűgöző eredményével és elkerülhetetlennek tűnő nehézségeivel szeretnék foglalkozni”. Az ötödik kötet végigolvasásának heroikus küzdelmei után annyit tehetek hozzá, hogy a hangsúly mindenképpen a kudarcon van. Az Emily Rosenberg szerkesztette kötet, Weltmärkte und Weltkriege – A World Connecting 1870-1945 (Világpiacok és világháborúk – Az összekapcsolódó világ; Cambridge, MA – München, Harvard University Press – Beck, 2012) a szerkesztési elv ötletessége és a történelemszemlélet modernsége ellenére kudarcot vall. Sajátos módon ez a kötet jelent meg legelőször, – hiszen az egyes köteteket önállóan is élvezhető műveknek is szánták – talán ezért viseli magán az első próbálkozás gyengeségeit. Itt a német cím sikerült erőltetettebbre: a könyvben alig esik szó világháborúkról, világpiacokról annál inkább. Az angol viszont pontos: a szerzőket nem annyira a világtörténelem, hanem a világ globalizációjának története érdekelte. A kötet öt fejezete ennek öt aspektusát járja körül: a modern állam megszületése, a gyarmatbirodalmak kiteljesedése, a nemzetközi migráció, a nemzetközi áruszállítás, végül a globalizáció egyéb fórumai kerülnek tárgyalásra.

Az alapötlet tehát az, hogy a globalizált világ történetét kizárólag az azt létrehozó, majd fenntartó folyamatokon keresztül írják meg. Ezért aztán egy szó is alig esik a világháborúkról, de a világgazdasági válság is csak a pénz történetén keresztül kerül említésre. Ez nem csak azt jelenti, hogy lényeges történelmi ismeretek nélkül a könyv egyszerűen érthetetlen. Hanem azt is, hogy indokolatlanná válnak például a korszakhatárok. A kezdettel nincs nagy gond, a második ipari forradalom kezdete, illetve a nemzeti egységmozgalmak lezárulása logikus választás, ha a világ globalizációját akarjuk bemutatni. De 1945-nek a politikatörténeten kívül nincs semmi értelme, főleg, hogy a bemutatott folyamatokat legfeljebb ideiglenesen megzavarja, vagy esetleg átalakítja (pl. a migrációét), de meg nem szakítja. Nem meglepő tehát, hogy a szerzők rendszeresen túlnyúlnak ezen a korszakhatáron. Az már sokkal meglepőbb, hogy mennyire zavaró az I. világháború és a gazdasági válság: következetesen kerülik, mint korszakhatárt, ám ennek az lesz csak az eredménye, hogy az 1870-től 1914-ig tartó évek válnak hangsúlyossá, ami utána következik, az szinte már csak függelék.

A teljesen eggyé vált világban felesleges az egyes régiók történetét külön tárgyalni, hiszen ilyen nincs is, ezért maradtak csak tematikus fejezetek. Ez az átlagos olvasó maradék mankóit is ellöki, nem lehet ismert személyekbe, a nemzeti történelem kanonizált eseményeibe kapaszkodni. Teljesen érthetetlen módon mintha a szerzők rettegnének az eseménytörténeti leírásoktól. Ennek köszönhetően a példák mindig csak odavetettek, nem segítik a megértést. Persze valójában lehetetlen minden régióból elegendő példát találni, vannak elhanyagolt térségek: igen, megint Magyarország járt így. Az elmélet korlátlan uralma nem egyformán érvényesül minden fejezetben. Ahol a szerző úgy véli, hogy az olvasó tisztában van az unalmas tényekkel, ott a szöveg már megfoghatatlanul elméletivé válik: leginkább a gyarmatbirodalmak leírásánál történik ez. Ahol viszont nem számíthat ilyesmire, ott rögtön izgalmassá lesz a konkrét folyamatok ismertetése: így van ez a világpiacon értékesített áruk történeténél. A tematikus fejezetek sajnos itt sem jelentik azt, hogy a kötet híján lenne az ismétlésnek; ami nem is csoda, hiszen a gyarmatosítás, a migráció, valamint a nemzetközi kereskedelem története teljesen összefonódik.

Az első fejezet a modern állam kiépülését tárgyalja, kissé szervetlenül is illeszkedik a többihez. Ugyanakkor ennek a fejezetnek kellene elvinnie a „hagyományos„ világtörténelem terhét, hiszen legfeljebb itt eshet szó az egyes nemzetállamokról, a politikai intézményekről és ideológiákról, nem is beszélve a kiépülő szociális rendszerekről. A második, a gyarmatbirodalmakról szóló fejezet a politikai korrektség csapdájában vergődik. Egyrészt igyekszik a gyarmatosított lakosságot nem csak passzív elszenvedőként beállítani, másrészt viszont kínosan kerülni akarja a látszatát is annak, hogy idealizálná, vagy csak ártalmatlannak tüntetné fel a gyarmati függést. Emellett mindenáron ragaszkodik a gender-témához úgy, hogy konkrétumok nélkül csak általános megjegyzésekre futja. A harmadik fejezet ígéretesen indul: felvázolja a korszak három nagy migrációs hálózatát, és már kezdtem örülni, hogy a viszonylag ismert atlanti mellett sokat meg fogok tudni az indiai-óceáni és a kelet-ázsiai vándorlásokról. De nem: a konkrét példák ismétlődtek, és elsősorban megint csak a gyarmatosítók kártékonyságát emelték ki. A negyedik fejezet volt messze a legjobb, hiszen itt szerepelt a legtöbb adat a néhány kiválasztott bányakincs és mezőgazdasági termék (gabona, cukor, kávé) kereskedelméről. A hiányérzetet az okozta, hogy – ahogy korábban a migrációnál sem – itt sem kapott elég hangsúlyt az egyes államokon belüli mozgás, sőt a korszakot talán még jobban meghatározó ipar is elsikkadt. Az utolsó fejezet egy színes panoptikum, ami inkább csak illusztrálta az addigiakat, de a világkiállításokon kívül a többi téma vázlatos maradt (pl. a nemzetközi politikai mozgalmaké vagy éppen a vallásoké).