A megunhatatlan Beck Wissen sorozatból most Klaus Rosen Die Völkerwanderung (A népvándorlás; München, Beck, 2009) című könyvét ismertetném, amely nagyon érdekesen indul, meglepően, de tartalmasan folytatódik, és csalódást keltően, de valójában érthető okokból hiányosan fejeződik be. Mert a népvándorlás történetét legalább háromféleképpen el lehetne mondani, és Rosen másfélszer el is mondja, miközben nem rejti véka alá, hogy a harmadikat teljesen kihagyta. Hogy ne beszéljek rébuszokban: a népvándorlás története egyrészt egy konkrét eseménytörténet, amit elsősorban római írásos forrásokból ismerünk; másrészt egy az előbbi magyarázatát megkísérlő leírás a kor gazdasági-társadalmi jelenségeiről és folyamatairól; harmadrészt egymással versengő nemzetállami kultúrtörténeti konstrukciók, aszerint, hogy ki a rómaiaktól, ki pedig a germánoktól származtatja magát. Rosen a harmadikkal indít, de mielőtt végleg belemerülne, átcsap az elsőbe, amit a könyv méreteihez képest nagyon alaposan végigvisz, és végig ott lebegteti az orrunk előtt a kérdést, hogy mi is van a másodikkal.

Engem a nyavalyás tények érdekelnek a legkevésbé. De el kell ismernem, hogy Rosen eseményleírása akkor is olvasmányos, ha már zúg a fejem a rengeteg római és germán névtől, évszámtól és csataleírástól. Jól jött volna több térkép, sőt valamilyen összegző táblázat a germán csoportokról, de enélkül is ez volt eddig a legkövethetőbb leírás a római-germán konfliktussorozatról. Mert valójában a könyv zöme erről szól, a hadrianopolisi csata (378) és Itália longobárd elfoglalása (568) közötti időszak háborúinak története. Mert ez az, amit tényleg tudunk. A források kritikus olvasása és összevetése révén megrajzolható a katonai eseménytörténete, sőt annak politikai háttere és mozgatórugói is. Rosen tisztában van azzal, hogy ez nem a teljes történet, és talán meg sem érdemli a népvándorlás nevet, de világossá teszi, hogy ez az, ami tudható. A leírás természetesen tökéletesen semleges, a germánokat se nem idealizálja, se nem démonizálja. És itt kapcsolódhatunk a könyv első és záró fejezeteiben megjelenő historiográfiához.

A népvándorlás ugyanis nem volt eleve magától értetődő történelmi tény. A neve pedig még ma sem az. A limes két oldalán máshogy hívják: angolul és a latin nyelveken csak a barbár támadásokról tudnak, németül, a szláv nyelveken és természetesen magyarul létezik csak a népvándorlás kifejezés. Egyértelmű állásfoglalás rejlik a kétféle elnevezésben: az egyik oldalról az antik civilizáció erőszakos elpusztítása, a másikon viszont új népek dicső honfoglalása sejlik fel. Hasonló ez a magyar honfoglalás vagy kalandozások szavakhoz, melyek szintén kultúrához kötöttek. A népvándorlás csak az újkor történetírásában gyökeresedett meg, mint az antikvitást lezáró eseménysor: szerzője válogatja, hogy a fentiek közül melyik előjellel. A német történetírásban pedig különösen fontos, sőt mások (pl. a magyarok) számára is mintaadóvá vált: a népvándorlás a germán eredettel, őshazával és vérrokonsággal kapcsolódott össze. Végső torzulását a náci történelemszemléletben érte el: a kultúrteremtő árják dicső megjelenése ez a történelemben.

Rosen nem beszél a népvándorlást kiváltó nagy gazdasági-társadalmi okokról, legfeljebb annak kapcsán, hogy az egyes korok történészei mit gondoltak erről. Nem beszél legalább három okból. Először is azért nem, mert az írásos forrásokból rekonstruálható eseménytörténethez képest az okokról nem tudunk az égvilágon semmit. Másrészt azért nem, mert az is kérdés, minek is keressük az okát. Népek vándorlásának nagy éghajlati vagy demográfiai változások lehetnek az okai, de tudjuk-e hogy népek vándoroltak. Mert az ókor és a középkor történetírói erősen kételkedtek abban, hogy egész népek felkerekedhetnek-e, és legyünk őszinték, teljes joggal. Rosen az események leírásakor világossá teszi, mennyire nem népek az adott csoportok, és mennyire nem királyok az adott vezérek. De amit nem tud, arról hallgat. Végül nem ír azért, mert amit magyarázni szeretne, hogy miért omlott össze a Római Birodalom a 4-5. században, ha addig nem, arra ad elegáns, ám jóval egyszerűbb magyarázatot. A valóban dinasztikussá váló császári hatalommal elérkezett a harcmezőn sosem járt, gyakran kiskorú császárok kora, akik nem csak maguk képtelenek voltak a katonai győzelemre, de az arra képes hadvezéreikben rendszeresen – és okkal – eltávolítandó versenytársakat láttak.