Ha eddig nem ismertük volna, akkor Stefan Luft Die Flüchtlingskrise (A menekültválság; München, Beck, 2016) című könyve lenne az a mű, amire megalkothatnánk a németes alapossággal kifejezést. A karcsú kötet minden aktuális adatot felvonultat a menekültekkel, kategorizálásukkal és a rájuk vonatkozó jogszabályokkal kapcsolatban, miközben végig megőrzi olvasmányosságát. Mégsem önmagában ez nyűgöz le, hiszen az olvasmányosság nem képes egyben megjegyezhetőséget is jelenteni, hanem az, hogy a tényszerűség és az elfogulatlanság nem sótlan vagy amorális pártatlanság képét ölti, hanem a megértésből fakadó józan kritikáét. Azt sem a szerző, sem én nem fogom hosszan bizonygatni, hogy amit megélünk, az nem a világvége, Európa öngyilkossága, még csak nem is liberális ármány. De azzal bátran nézzünk szembe, hogy a migráció nagyságrendje problémák sorát veti fel, mégpedig az európai államok tehetetlenségének, a meglévő jogi és anyagi keretek elégtelenségének és bizony a menekültek bizonytalan integrációjának kérdéseit. A közös gyökér épp hogy nem a folyamat tervezettsége, hanem a szereplők improvizálása és részben ki sem mondott érdekeinek össze nem hangolása, a nemzetállami politikák pillanatnyi szavazatmaximálást célzó kiszámíthatatlansága. Tetteinknek és tetteink hiányának következményei, még pedig nem szándékolt következményei is vannak.

Hogy kik a menekültek és hogy honnan és hányan jönnek, azt nem szeretném összefoglalni, arra ott a lexikon. Azt viszont szögezzük le, hogy menekültekről van szó, akik az elhúzódó háborúk és államaik szétesése miatt kényszerülnek a menekülésre. Szintén nem újdonság, de érdemes újra és újra hangsúlyozni, hogy a menekültek zöme nem köztünk van, hanem egyrészt még mindig saját országában, amit nem tud vagy akar elhagyni, másodsorban pedig a szomszéd országokban, melyek általában maguk is szegények (legalábbis a mi mércénkkel – és ebbe Magyarországot is beleértem). A válságot éppen az okozza, hogy az évtizedes káosz eredménye, hogy sokaknak elfogyott a reménye, hogy otthon maradhatnak vagy hazatérhetnek, ezért vágnak hát neki a sokszor életveszélyes útnak. Az első és legfontosabb figyelmeztetés tehát ez: attól még, hogy nem figyelünk oda, mi is történik a világ túloldalán, a fejlett világ is felelős azért, ami történik. Ha nem adnának el fegyvereket a szegény országoknak, ha jobban átgondolnák a katonai beavatkozást, és ha már megtették, kitartóbban vállalnák a rendteremtés felelősségét, akkor csökkennének a kiváltó okok. Ha pedig már vannak menekültek, sokkal olcsóbb lenne a helyi menekülttáborok támogatása: az ENSZ erre tervezett költségvetésének csak jó harmadát vagyunk hajlandóak finanszírozni.

Az Európai Unió a menekültügyet az évtizedek során közös kérdéssé tette. A jogszabályok és az infrastruktúra azonban nem válsághelyzetre lett kitalálva. Teljesen érthető tehát, ha a határállamok nem hajlandóak viselni a közös mulasztás terhét. Üdítő volt olvasni, hogy miközben Luft elítéli a szélsőjobbra is kacsintó magyar kormány „menekültpolitikáját”, társadalomtudósként teljesen logikusnak tartja a migránsokhoz nem szokott új tagállamok lakosságának félelmeit, a működésképtelen európai rendszerekkel szembeni bizalmatlanságát, sőt a demokratikus felhatalmazással működő politikusok kényszerpályáit is. Mert ha az európai jogrend a menekültek minél nagyobb szabadságát teszi lehetővé, akkor nem érdemes csodálkozni azon, ha szabadon mozogni fognak a schengeni övezeten belül, munkát vállalnak és minden jogi kiskaput kihasználnak a maradásra. A dublini egyezmény szerinti áthelyezések, sőt a menedékjogi kérelmek elutasítása utáni kiutasítások a valóságban nem működnek. Ez végképp aláássa a rendszer hitelességét. Viszont ha erre a nemzetállamok önálló döntésekkel reagálnak, akkor a megoldástól csak egyre távolabb kerülünk. A menekültek pedig azt látják, hogy ha egyszer bejutottak, akkor már maradhatnak. Beindul a lavina-effektus.

Németország azzal, hogy a többi tagállamhoz képest nagyvonalúbb ellátást biztosít, illetve emberjogi kérdésekben különösen érzékeny igazságszolgáltatása rendre megakadályozza a menekültek rosszabb helyzetbe kerülését (pl. áthelyezését egy olyan tagállamba, amely nem hajlandó német mércével emberhez méltó körülményeket biztosítani), végképp magára húzza a menekülteket. Akiknek eleve kedvelt célpontja Európa gazdaságilag és politikailag legstabilabb állama. Ez persze nem feltétlenül baj, csak akkor szembe kell nézni a következményekkel. Mert a menekültek jót tehetnek a gazdaságnak, de bizony átlagosan jóval képzetlenebbek, mint az európaiak, így főleg az alacsony bérű szektorokban jelentenek versenytársakat. Mert bár eredendően nem feltétlenül fundamentalisták, az integrációs folyamatok mellékhatásaként felértékelődik az identitásképző iszlám, ami kulturális súrlódásokhoz vezet, megint csak főleg a szegényebb és képzetlenebb tömegeknél. Vagy ha mindez mégsem tetszik, akkor változtatni kell a jogszabályokon és a rendszeren. Nem kell mindenkit beengedni, ha nem akarjuk, de ehhez praktikusan nem spórolhatjuk meg a menekültekkel foglalkozó hatóságok és szervezetek finanszírozását, emberileg pedig valamiféle alternatív gondoskodást a valóban szükséget szenvedőkről. Visszajutottunk a kezdetekhez: a menekültek hazájában és környékén kell segíteni, az európai politikát pedig a vállalható közös érdekek mentén összehangolni. Különben mind rosszul járunk.