Sherlock Holmes reneszánszát éli, nem vitás. Én is nemrég ismertettem Mich Cullin könyvét. Anthony Horowitz A Selyemház titka (Budapest, Animus, 2012; az angol-amerikai eredeti: The House of Silk, New York, Little, Brown, 2011) című műve azonban valami más – legalábbis a szerző ígérete szerint. Nem átdolgozás vagy újrahasznosítás, nem posztmodern intertextualitás, hanem egész egyszerűen egy új Sherlock Holmes regény. Mégpedig hivatalos folytatás: a jogutódok felkérésére vette fel a fonalat ott, ahol Sir Arthur Conan Doyle elejtette. De hogyan ír az ember folytatást egy bő száz éve megalkotott, de abba is hagyott  krimisorozathoz? Lehetséges ez egyáltalán? Horowitz váltig bizonygatja, hogy igen, talán túlzottan is váltig: a regény utószavaként írt egy esszét a regényíráshoz, mik is lennének azok az alapszabályok, amiket egy jó Sherlock-folytatáshoz az írónak be kell tartania. Ennyi? Vedd a receptet és kövesd? Szerencsére az esszét én is csak utószóként olvastam, így a kétségeim csak utólag merültek fel, addig egész egyszerűen élveztem a cselekményt, a jól ismert karaktereket és a Doyle modorában tartott nyelvet.

A Selyemház titka annyira eredeti akar lenni, hogy attól lesz túl sok. Horowitz becsületesen tartja magát azokhoz a szabályokhoz, miszerint Doyle sosem írt hulláktól hemzsegő regényt, és a cselekmény tempója mindig komótos maradt. De Sherlock tökéletes megidézésének vágya önmagában túlzsúfolttá tette a regényt. Nem csak Watson szerepel végig természetesen (sőt, ő a regény narrátora), hanem Lestrade felügyelő, Mrs. Hudson, Mycroft, a londoni utcagyerekek, sőt maga Moriarty professzor is. Soha egyetlen eredeti Doyle műben nem vonult fel az összes karakter, akiknek Horowitz ráadásul valamelyes mélységet is akar adni, ezért aztán keresztnevet kapnak, sőt néhány szóval megidézett személyiséget is. A szó szoros értelmében szintén eredeti, hogy a regény két, csak véletlenül összekapcsolódó krimiszálból áll, ahol a nyomozást éppen a véletlenszerűség fel nem ismerése nehezíti meg, de ez sem minden Sherlock-eset kötelező tartozéka. Végül, ha van dramaturgiai szerepe, ha nincs, előkerül minden Sherlockhoz köthető toposz a pipázástól a kábítószer-használaton és az álcázáson át a célbalövésig. De baj-e mindez?

Önmagában semmiképp. De a 19. század végi klasszikus karakterek, legyen szó Sherlockról, Tarzanról vagy Old Shatterhandról csak kontúrjukban élték túl az elmúlt évszázadot, maguk az eredeti szövegek, az eredeti problémafelvetés és -megoldás, a közvetített világkép a legjobb esetben is elavult, ha nem egyenesen felháborító. Az eredeti szellemiségét tökéletesen megőrző folytatást nem lehet írni, ahogy Horowitz sem azt tette, bármennyire is esküdözik: sőt, inkább éppen ezt elrejtendő esküdözik. Mert A Selyemház bűnesete nagyon is mai attól még, hogy lehetséges viktoriánus környezetbe helyezni. Mert a figurák apró módosításai nagyon is a mai elvárásoknak való megfelelés igényével történtek, nagyon is szándékosak: nem lehet komolynak szánt regényt írni a nők totális mellőzésével, vagy a mellékszereplők érzéketlen lenézésével. Horowitz azért vonultat fel mindenkit, azért fogja vissza a tempót és a brutalitást, hogy eltakarja, amit kénytelen megváltoztatni. De baj-e mindez?

Önmagában semmiképp. Egy írónak őszintének sem kell lennie. Csak jónak. És A Selyemház titka jó, de lehetne jobb. Felesleges bármihez csak azért ragaszkodni, mert „eredeti”. Nyilván kényes dolog megtartani az egyensúlyt: egyszerre felismerhetővé tenni a karaktert és a cselekményt a kötelező toposzok felvonultatásával, és egyszerre megújítani mindezt. De ez az igazi kihívás. Ráadásul szinte lehetetlen egy vadászkalapban pipázó szociopatát komolyan ábrázolni: ha ezeket a toposzokat is meg akarjuk tartani, akkor kell egy jó adag önirónia, ha maradnánk a komolyságnál, akkor ezekkel le kell számolni (esetleg harmadik opció, hogy le is számolunk velük, de mindezt öniróniával tesszük). Cullin fenn említett könyve vajmi keveset hasznosít a Holmes körüli toposzokból, a detektív szerepeltetése inkább csak ürügy a történetmesélésre. Ez az egyik véglet. De Horowitz konzervativizmusba csomagolt félénksége a másik véglet, reméljük a folytatásban (igen, van már folytatás!) el tud innen mozdulni.