Nagy Sándor ugyan a világtörténelem egyik legismertebb alakja, a hellenizmus kora mégis általában csak a klasszikus görög történelem hanyatló utózöngéjeként vagy a klasszikus római történelem dekadensen jelentéktelen mellékszíntereként él a köztudatban. Heinz Heinen Geschichte des Hellenismus (A hellenizmus története; München, Beck, 2003) című karcsú kötete ezen változtatna: miközben a karcsúság kétségkívül növeli a szélesebb körű elterjedés esélyét, csökkenti az elmélyülés lehetőségét. A Beck kiadó egészen kiváló sorozata persze eleve ezt a célt tűzi ki: művelt laikusoknak bemutatni a nagyjából letisztult, konszenzusos mainstream történelmet. Mégis folyton ott a hiányérzet: épp amikor kezd valami érdekessé válni, már ugrunk is a következő fejezethez. Heinen először a hellenisztikus államok politikai eseménytörténetét mutatja be (ez nyilván kötelező kűr, de kevéssé izgalmas), majd a hellenisztikus államszervezetet (itt már sok az újdonság, csak hát ugye, ahogy mondtam, a mélység …), végül pedig a hellenisztikus kultúrát, azon belül is kitüntetett módon a vallást (ez a legizgalmasabb, de lehet, hogy túl szubjektív vagyok). Újra és újra leszögezi, hogy terjedelmi okokból a korszak végpontját Egyiptom római meghódításában jelöli ki, és újra és újra kénytelen leszögezni, hogy ez csak a szűk értelemben vett hellenisztikus államok (tehát a sándori birodalom utódállamainak) végét jelenti, mert a hellenizmus a görög nyelvű és kultúrájú (kelet)római birodalomban és a kereszténységben élt tovább. Na, erről kérem a következő könyvet.

Nagy Sándor hódításairól egyszerre tartjuk azt, hogy kiterjesztette a görög világot és véget vetett annak a maga hagyományos formájában. Igaz lehet a mondat második fele is akár, de érdemes közelebbről megvizsgálni, hogyan. Mert a görög poliszok mint önálló államok történetének tényleg vége szakadt, de a polisz mint sajátos élettér éppen hogy ekkor terjedt el a meghódított Perzsa Birodalom térségeiben. Maga Sándor járt elől példával a városalapításban. A hellenisztikus görög városok poliszok voltak. Saját kultusszal, közösségi terekkel és eseményekkel rendelkeztek. Még fontosabb talán az önkormányzatiság és a katonai testedzést (no meg mellette némi alapműveltséget is) biztosító gümnaszionok fennmaradása. Mert ez tette a görög polgárt: a részvétel a közügyekben és az ezzel szorosan összekapcsolódó katonai szerepvállalás. A hellenisztikus birodalmakat ugyan istenkirályok irányították, de hatalmuk gerincét a görög poliszok és az azokban toborzott görög-makedón katonaság adta. A görög poliszok voltak egyben a hellenizmus asszimilációs csomópontjai: itt válhatott a helyiekből a polisz biztosította életviteli-kulturális csomag elsajátításával görög polgár.

A hellenizmus másik definíciója a görög és a keleti kultúrák egymást megtermékenyítő összeolvadása. Bár ez sem Sándorral kezdődött, kétségkívül a rövid életű birodalom adott ennek hatalmas lökést. Egyik leglátványosabb megnyilvánulási formája a kulturális homogenizációnak a vallási szinkretizmus. A politeista vallások mindig alkalmasak arra, hogy új istenalakokat illesszenek a panteonjukba, vagy még inkább, hogy más népek isteneit megfeleltessék a sajátjaiknak. Ez még akkor is működhet, ha az istenvilág nagyon különböző: maga Sándor kijelentette, hogy Zeusz-Ammon fia, utóbbi az egyiptomi napisten volt (Amon-Ré), éppen ezért ábrázolták a hódítót kosszarvakkal is. Még furcsább egészen új istenek keletkezése. A Ptolemaida uralkodók Egyiptomban a helyi Apisz bikaistenből kiindulva „alkották meg” Szerapiszt, a görög és egyiptomi alattvalóiknak is elfogadható főistent, aki magába olvasztotta egy sor görög isten, köztük Zeusz és Apollón alakját is. Szinte csak a nevét őrizte meg Mithrasz és Ízisz: a misztériumvallásokban univerzális atya- és anyaisten vált belőlük. A monoteizmus már nem is tűnik olyan távolinak …

Annál is inkább, mert diadalútja szintén a hellenizmushoz kapcsolódik. A jeruzsálemi szentély istene, Jahve, az utólag szerkesztett dicső történetek ellenére minden valószínűség szerint viszonylag jelentéktelen helyi istenség volt. A gyengülő Szeleukidák (az egyik Nagy Sándort követő hellenisztikus dinasztia) ellen lázadó Makkabeusok tették meg új államuk vallásának a Jahve-kultuszt. A sajátos monoteizmus az új állam ideológiai-politikai függetlenségének sarokköve lett, de ennek értelmezése a hellenizmus nyelvén történt, a szó szoros értelmében is, ti. görögül. A zsidó diaszpóra görögül beszélt, a független zsidó államhoz kapcsolásuk csak görögül történhetett, ezért született meg a Septuaginta, a héber Biblia görög fordítása. És görög nyelven terjedt el a már a rómaiaknak alávetett zsidóságból kiinduló új vallási megújulási mozgalom, amely nevét is tanítójának görög címéből kapta: a kereszténység. Ha nincs hellenisztikus világ a maga görög poliszaival, azokat összekötő sűrű kereskedelmi kapcsolatokkal, a sándori birodalmat megöröklő Róma politikai egységet biztosító hatalmával, a rendkívül képlékeny vallási szinkretizmusával és a görög nyelven is megfogalmazott és már széles körben ismert monoteista tendenciáival, akkor … minden máshogy is alakulhatott volna.