Kikapcsolódásként, lábadozás közben elolvastam George R. R. Martin újra kiadott, nagyon rövidke meséjét, A jégsárkány-t (Pécs, Alexandra, 2016; The Ice Dragon, New York, Ace Books, 1980 – a Dragons of Light antológia részeként). Miután a Trónok harca sikere után Martin könyveit sorra adják ki újra, és múltkor én is belefutottam abba, hogy azt hittem, új könyvről van szó, óvatosabb voltam és előre elolvastam a kritikákat. Így aztán nem csalódtam, mert nem vertek át. Pedig a kiadók nagyon igyekeztek. De A jégsárkány nem Westeros világában játszódik, nem önálló kötetként kiadandó mű és nem is mese. Értem, hogy jó buli a pár oldalért is elkérni a két-háromezer forintot, néhány szép rajzzal gyerekkönyvé tupírozni és megideologizálni a sovány szöveget, de őrjönghetnék is, hogy ez micsoda lehúzás. Mert csak az. A jégsárkány ugyanis novella. Eredetileg egy antológiába készült, pár oldalnyi rövidsége műfaji sajátosság, nem gyerekeknek írta Martin. Most komolyan, van, aki ajánlaná gyerekének Martin naturalizmusát? Vagy szeretne egész más stílusban íródott könyvet olvasni? Na, ugye. Átverni azt lehet, aki hagyja, sőt akarja. És ha csak három és fél évtizede íródott novellaként olvassuk? Akkor kiderül, hogy Martin már akkor is tudott. A kérdés inkább az (de ebben az ismertetőben nem lesz rá válasz), hogy amit nyertünk azon, hogy Martin epikus méretekben is tud írni, nem veszítjük-e el, ha kiderül, lezárni viszont nem tud.

Martin egyik erőssége már akkor is a világépítés volt. A rövidség itt még jobban kiemeli azt, hogy az átélhető, komplex világhoz nem kell túl sok magyarázat. Nem tudunk meg semmit a világ földrajzáról (csak annyit, hogy itt is északon van hidegebb), vagy politikájáról (csak annyit, hogy egy királyságban játszódik), vagy élővilágáról (csak annyit, hogy vannak sárkányok is), a dolog mégis működik. Miután az első mondatból kiderül, hogy van egy jégsárkány, minden természetesen adódik, ez azonban nem az unalom kiszámíthatósága, hanem a koherencia hihetősége. Sárkányok egy középkori világban, amiben van valami mágikus, még sincs mindennapos varázslás: nem csoda, ha ezt Westerosként próbálják eladni. Pedig ez önmagában csak egy üres tábla, a high fantasy könyvek, filmek, játékok legnyilvánvalóbb háttere. Martin éppen abban nagyszerű, ahogy a műfaj tipikus elemein csavar egyet. A novella rövidsége miatt ez nem elsősorban a világépítésben történik, bár az, hogy a jégsárkány tényleg jégből van (upsz, spoiler volt), legalábbis érdekes.

A legfőbb csavarás természetesen az – és ezt minden Trónok harca rajongó jól tudja –, hogy a fantasy világ színpadán nagyon is valós szereplők ágálnak. Pszichológiai motiváció, ez lehetne a kulcskifejezés, minden fontos szereplőről előbb-utóbb kiderül, miért is viselkedik úgy. Van nem kevés Freud ebben: általában valami félig (sem) tudatos gyerekkori élmény a kiindulópont, és nagyon gyakran nyakon van öntve egy nagy adag szexualitással és/vagy erőszakkal. A főszereplő kislány, Adara története is egyszerre bontakozik ki az időben előre és hátra: így a finálé nagy csatája nem csak a felépített cselekmény csúcspontja, de egyben a múlt démonainak elűzése is. Martin ragaszkodik ahhoz, hogy az olvasót folyton figyelmeztesse, a világ erőszakos. A jégsárkány azért sem gyerekmese, mert az erőszak itt is brutális, nem mondanám, hogy teljesen indokolatlan, de azt igen, hogy teljesen indokolatlan lenne ezt egy kezdő olvasóra ráborítani. És nem, nem jó ellenérv, hogy a népmesék is erőszakosak: persze, hogy azok, de a részleteket ott a fantáziára bízzuk, Martin viszont semmit nem bíz ránk.

A jégsárkány rövid, lezárt történet, ahol az alapvető konfliktust a cselekmény feloldja (oké, közben van, aki szénné ég, van, akit megerőszakolnak, és van, akit az ajtóhoz szegeznek, de hát ilyen az élet a sárkányos középkorban). De van-e morális tanulság. Vagy van-e metafora. Mert a kérdésfelvetés azt sugallja. Most muszáj spoilerezni: ha az alapkonfliktus az, hogy az anya belehal a szülésbe, és ez a gyerek és az őt nevelő apa közé válaszfalat emel, amit a végén le tudnak rombolni, akkor a jég, a tél, a hideg, ami egyre gyarapodik, és amiben a gyerek érzi csak jól magát, de ezzel tovább távolítja magát a családjától – akkor ez mégis metafora. És az is az, hogy a végén ezt a hideget fordíthatja fegyverként a családját fenyegetők ellen. És főleg az, hogy a harcban ez a hideg felőrlődik: egyszerre lebomló válaszfal, amit felemészt a veszélyhelyzetben mégis manifesztálódó szeretet, és egyszerre felkínált áldozat, a saját világról való lemondás a többiek életéért és a helyreállítandó kapcsolatért cserébe.