Lassan elkezdődik ez is: a lányom ajánlására olvastam el Wolfgang Herrndorf Csikk című ifjúsági regényét (Budapest, Scolar, 2016; a német eredeti: Tschick, Berlin, Rowohlt, 2010). Nyilván már csak a tekintély megőrzése végett is akkor már az eredetiben németül, valamit még nekem is kell tudnom. Aztán azóta azon gondolkozom, hogy mitől ifjúsági egy regény. Mert a Csikk egyrészt nyilvánvalóan nagyon is az, hiszen kamasz szereplői kamasz életérzést és problémákat közvetítenek. Másrészt viszont akkor üt egy könyv nagyot – és a Csikk nagyot ütött Németországban –, ha a felnőtteknek is ad valamit, mégpedig nem csak nosztalgiát, hanem a reflektálás lehetőségét kamaszkorunkra: a csodáira, az elszalasztott lehetőségeire, és persze arra, hogy mennyivel lettünk többek azóta. De a másrésztnek úgy kell megjelennie a műben, hogy ne telepedjen rá az egyrésztre: a kamasz olvasó primér élményét nem nyomja agyon a felnőttes átértelmezés. Azt hiszem, ez a bravúr a jó ifjúsági regény titka, és Wolfgang Herrndorf ezt a bravúrt szállította.

A Csikk egyes szám első személyben elbeszélt történet, ami óriási lehetőségeket és egyben veszélyeket is tartogat. Természetesen kell ugyanis beszélnie a kamaszok nyelvén, pontosabban egy olyan nyelvet kell az írónak kreálnia, amire a kamasz és a felnőtt olvasó is úgy reagál, hogy az „természetes”. Mindez egyszerre és egymásba fonódva formai és tartalmi kérdés. Nincs kínosabb és könnyebben elavuló, mint a rettenetesen up-to-date rétegnyelv, és persze kevésbé érthető. Ugyanakkor nem spórolhatók meg a kamasznyelv fordulatai. Úgy kell gördülékenynek lennie a szövegnek, hogy hihetően imitálja a kamaszok elsősorban szóbeli nyelvezetét. Nem csak a párbeszédekben, de a főszereplő monológjában is, hiszen azt mintegy elmeséli nekünk, az olvasóknak. Nem tudhat többet, mint egy kamasz, de nem lehet fájóan ostoba, sőt még csak unalmas sem az idősebb olvasók kedvéért. És Herrndorfnak mindez sikerül, németül mindenképp, a magyar fordítást sajnos nem ismerem. „Azt hiszem, Tengeri medve a könyv címe. Vagy Tengeri farkas – A Pusztai farkasra gondolsz. Abban van szó drogokról. A bátyám ilyesmiket olvas. – A Pusztai farkas [Steppenwolf] éppenséggel egy együttes.” (Igen, ez saját fordítás.)

Az egyes szám első személyű elbeszélő megspórol az írónak sok-sok magyarázatot. Mivel hőseinknek sincs fogalma arról, merre járnak, mi sem tudjuk meg soha. A sztoriba be- és onnan kilépő mellékszereplőknek nincs mindentudó elbeszélő által rajzolt háttere, csak interakcióik révén kapnak formát és anyagot. És a felmerülő gondolatok vagy érzelmek sem töltenek ki oldalakat, Maik és Csikk elintézi néhány szóval, vállrándítással, mindeggyel, miközben persze a regény atmoszférája magáért beszél. Ha két kamasz útra kel, pontosabban szökik, akkor annak irodalmi archetípusa Tom Sawyer és Huckleberry Finn. Mivel a 21. századi Németországban járunk, nem folyón és tutajon, hanem autópályán és lopott Ladában. De a történet maga örök: a felnőtté válás maga is utazás, metaforája a könyv, amiben a végcél nem egy földrajzi hely, hanem valamilyen felismerés magunkról, vagy legalább annak megsejtése, hogy vágyainkkal és félelmeinkkel nem vagyunk egyedül. És felnőtté válni felnőttek között, de egyben tőlük elhatárolódva kell: nincs velük nagy baj, legalábbis nem nagyobb, mint velünk, de attól még nem értik, nem érthetik, mi van (vagy nincs) bennünk.

Ahogy Mark Twainnek, úgy Wolfgang Herrndorfnak is van mondandója a társadalomról. A főszereplő, Maik középosztálybeli családja széthullóban van, de ennek felismerése is időbe telik, illetve végig kérdés marad, hogy ebből mi is igazán a tragédia. Mit kezdjünk az anya üzenetével, hogy mindent ki lehet mondani őszintén, és hogy nem számít a többiek véleménye? Bölcsesség? Menekülés? Frusztráció? A címszereplő, Csikk kiközösített orosz bevándorló, de aztán szerencsére kiderül, hogy nem ez a nagybetűs tanulság, hogy őt is el kell fogadni, meg hogy nem a származás számít, hanem ennél sokkal nagyobb titka van. De nincs vitriolos ítélet, nem velejéig romlott a modern társadalom, és nem értéktelenednek el a felnőttek. Csak éppen emlékeztetni kell őket arra, hogy tényleg nem értik, még ha annak idején maguk és átélték, hogy mi történik akkor, amikor a gyermeki mivoltukból megszületnek. Például ilyen regényekkel.