Nem kell alternatív történelmi regényeket olvasnunk, a valós történelem is tele van értelmezendő alternatívákkal. Norman Davies Vanished Kingdoms (Eltűnt királyságok; London, Allen Lane, 2011) című könyvét csak annak ajánlom, aki nem fárad bele egyhamar sosem hallott uralkodók sosem hallott területeinek történetébe, de azoknak nagyon. A koncepció egyszerű: egy útikönyvszerű bevezető bemutat egy mai helyszínt, amiről nem is gondolnánk mindazt, amit a középső hosszú rész bemutat, majd a záró bekezdések összegzik a történeti felejtés mértékét. A könyv nem egyszerűen furcsaságok gyűjteménye, de nagyon fontos tanulságokat is leszögez újra és újra: 1. Az államok – mint minden társadalmi képződmény – nem örök életűek. 2. Igaz ez a mai államokra is: létük nem véletlenszerű, de nem is valamiféle fejlődés tökéletes végtermékei. 3. Történelemszemléletünket nagyban torzítja, ha a mai állapot kialakulását akarjuk csak bemutatni és ezzel kihagyunk minden mást. 4. Különösen veszélyes ez, ha ráadásul mai fogalmakat, leginkább pedig a modern etnikai nemzetet próbáljuk visszavetíteni a történelembe. 5. A nyugati történelemszemlélet hamis felsőbbrendűség tudatból hajlamos szerencséjét erénynek, mások szenvedését pedig megérdemelt kudarcnak látni. 6. Végül – mivel nem tapasztalta meg – következetesen szerecsenmosdatja a kommunizmus bűneit.

Davies az egyes valaha volt országok és elmúlásuk bemutatása után megpróbálja rendszerezni az államok megszűnésének okait. Én most mégsem az ő kategorizálását használnám, hanem a történelmi felejtés mértéke és oka szerint osztanám három csoportra a kimúlt államokat. A történelem tudománnyá vált, de a történelmi emlékezet közpolitikai kérdés. Olyan államok, amelyeket senki sem tekint elődjének, könnyen kihullanak a rostán. Vegyük példának Burgundiát. Davies ragyogóan mutatja be, hogy a különböző lexikonok teljesen belezavarodnak abba, hova és mikorra is helyezzék el Burgundiát, mert nem tudnak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy évszázadok során egy tucatnyi különböző politikai szervezetet neveztek így, amik ugyan nem függetlenek egymástól, de nem is egyenes leszármazottjai egymásnak. Burgundiát etnizicálni sem lehet, a burgundok germán népéhez legfeljebb a nagyon korai Burgundiáknak volt közük. De ha belegondolunk – és Davies szövege ebben segít –, hogy az egykorvolt Burgundia helyén részben mai is etnizicálatlan államok fekszenek (Belgium vagy Svájc), illetve hogy a térség nagy etnikumai (a francia, a német és az olasz) a kialakult államhatárokon belül homogenizálódtak, akkor elképzelhetünk másfajta jeleneket is, ahol Burgundiák léteznek.

Burgundia szöges ellentéte Poroszország. Olyan állam, amit nagyon is elődjének tekint egy mai nemzetállam, ezért aztán történetét is a nemzeti üdvtörténethez kell fazonírozni. Mert ha Poroszország nem más, mint az egységes Németország megteremtője, a középkori kisállamiság, széthúzás és kudarcok meghaladója, akkor történelme is a felemelkedés, a terjeszkedés a siker sorozata kell, hogy legyen. Pedig a Poroszország márkanév több jelentésváltozáson ment át fennállása során, amik között megteremthetjük a kontinuitást, de akkor tételünket önmagával bizonyítottuk. A Hohenzollernek Berlin központú állama csak azért vette fel a Porosz Királyság nevet, mert a Német-római Császárság határain kívül fekvő „igazi” Poroszország uralkodói címe szuverenitást és a többi európai uralkodóval való egyenrangúságot biztosított nekik. A német és a balti területek összekapcsolódása azonban más utat is eredményezhetett volna: volt idő, amikor úgy tűnt, hogy a porosz uralkodók nem a széthulló német, hanem az erősödő lengyel világban próbálnak előrejutni.

Végül vannak olyan eltűnt királyságok, melyeknek van ugyan utóda, akár több is, a közös múlt vállalása helyett azonban igyekeznek sok kis külön sajátot kreálni. Sajnos Davies nem Magyarországot vagy a Habsburg Birodalmat hozza erre példának, hanem többek között a Litván Nagyfejedelemséget. Litvánia és Fehéroroszország igyekszik a másikról tudomást sem véve kisajátítani egy olyan állam múltját, ami egy darabig a mai Ukrajna jó részét is magában foglalta, és amelyet ellengyelesedése előtt egy litván származású, pogány világi és egy keleti szláv nyelvű, ortodox egyházi elit irányított. A Lengyelországgal való együttélés évszázadait ma leginkább idegen uralomnak próbálják beállítani, miközben azért megpróbálják a térségből származó lengyel nyelvű szerzőket kisajátítani. A 20. század genocídiumai etnikai határokká változtatták a politikaiakat, és ezzel párhuzamosan megtörtént a történelem etnicizálása is. Természetesen mind Litvánia, mind Fehéroroszország – utóbbi minden jelző nélkül, csak „a” Nagyfejedelemségként említett formában – saját nemzetállami elődjének tekinti a Litván Nagyfejedelemséget, nem sok szót vesztegetve annak multietnikus karakterére.