Ha egy házaspár marha jó könyvet ír közösen, az nagyon jót mond róluk. Ha pedig ezt megismétlik nyolc év múlva, akkor végképp ők a hőseim. Esther Duflo és Abhijit Banerjee ráadásul másodjára messzebbre merészkedett. Nem szűkebb kutatási területükről, a szegények gazdasági viselkedéséről, a szegénység elleni küzdelem lehetőségeiről írtak, mint előző könyvükben, hanem úgy általában arról, mit tud a közgazdaságtan mondani korunk nagy kérdéseiről. A Good Economics for Hard Times (Jó közgazdaságtan nehéz időkre; New York, PublicAffairs, 2019) nem csak azért született, mert nehéz időket élünk, hanem azért, mert a szerzők szomorúan látják, hogy tudományterületük megítélése negatív. Ennek oka részben félreértés: a nagyközönség nemigazán tesz különbséget a cégük profitját növelni akaró üzletemberek és a közgazdaságtudomány művelői között. (Nálunk is az ún. közgazdasági egyetemeken és karokon inkább business-t tanítanak, ami nem baj, csak épp az nem economics.) A másik viszont, hogy minden társadalomtudomány ki van téve a világnézeti vitáknak. Ha valaki támogatja vagy ellenzi az abortuszt, akkor valószínűleg ugyanígy a bevándorlást is: nem valószínű, hogy külön-külön és racionálisan alakította volna ki véleményét. De Esther és Abhijit feltűrik az ingujjukat, és megpróbálják elmagyarázni, mit tudhatunk és mit nem a világról. 

Könyvük egy sor aktuális kérdést boncolgat a klímaváltozástól az automatizáláson és az alapjövedelmen át a jó kormányzásig. Itt most csak hármat emelek ki, kettőt azért, hogy az olvasó orra alá dörgölhessem, hogy ez „bonyolultabb, mint gondoltad volna” – na jó, igazából azért, mert szépen illusztrálja, mire való a tudomány, miért nem elég a megérzés. A harmadik pedig mindennek az alfája és omegája, de erről később. Szóval kezdjük a bevándorlással. A migránsokkal, ha úgy tetszik. És ha most nem foglalkozunk a kulturális különbözőségből fakadó lehetséges konfliktusokkal – megjegyzem Dufloék azért azokra is kitérnek –, akkor is, szimplán gazdasági szempontból is látható, hogy a bevándorlás káros. Mert növeli a munkaerőkínálatot, ezzel lenyomja annak árát, a munkabért, sőt munkanélküliséget okoz. Vagy ha finomabban akarjuk megragadni, akkor a kevésbé képzett hazai munkavállalók versenytársai lesznek a bevándorlók, tehát őket károsítja a bevándorlás. Ez jól hangzik, csak éppen az adatok nem bizonyítják. Mondhatni cáfolják. A bevándorlók valóban növelik a munkaerőkínálatot, de ennek rengeteg előnye van. A rájuk építő vállalkozások hazaiakat is foglalkoztatnak, jellemzően magasabb pozíciókban. Elhelyezkedésük a szolgáltató szektorban megkönnyíti a nők munkába állását. És persze fogyasztóként a keresletet is növelik. 

Mielőtt továbblépnénk, érdemes leszögezni az egyik visszatérő tanulságot. A valóság a közgazdasági elméletekhez képest „ragadós”. Nem az a furcsa, hogy miért van olyan sok bevándorló (amúgy nincs sok, pont annyi, mint 30 vagy 60 éve). Az a furcsa, hogy az emberek elsöprő többsége miért nem mozdul el onnan, ahol él. Emiatt bonyolult ugyanis a szabad kereskedelem kérdése. A közgazdaságtan alaptétele, hogy a szabad kereskedelem jó, mégpedig mindenkinek. Az adatok itt azonban a „másik oldalt” igazolják: egy-egy nagy nyitás a szabad kereskedelem irányába nem csak gazdasági fellendülést, de iparágak leépülését és elszegényedést is okoztak. Mert a valóság, és nem csak a munkaerő, de a tőke is „ragadós”. Az olcsó versenytársak miatt tönkrement vállalatok elbocsátott dolgozói nem költöznek máshova, ahol lenne munka, és át sem képzik magukat – legalábbis egyiket sem eléggé. De maguk a vállalatok sem váltanak gyorsan profilt vagy költöztetik át a termelést. A megoldás ugyanakkor nem új vámháború (azzal csak más ágazatokat teszünk tönkre), hanem a hatások vizsgálata és az állami segítségnyújtás: a piac nem old meg mindent. 

És akkor eljutottunk a harmadik kérdéshez, amit azért választottam, mert a legőszintébb és megválaszolása a leginkább rímel a szerzők hitvallására. Ez pedig a gazdasági növekedés kérdése. A fejezet drámaian kezdődik: a gazdasági növekedés 1973-ban megállt, és sosem indult be újra. Igen, az olajválsággal. És nem, nem amiatt. Mert nem az a furcsa, hogy azóta a fejlett, nyugati világ lassan növekszik, hanem az, hogy előtte gyorsan növekedett. Az ipari forradalomig gyakorlatilag ismeretlen volt a gazdasági növekedés. Utána bő száz évig zakatolt, sőt a második világháború után harminc évig dübörgött. És mi azóta is ehhez mérünk mindent. De hiába, nem növekszünk. És a legrosszabb, hogy fogalmunk sincs, miért nem, pontosabban, hogy előtte miért igen. Az világos, hogy az oktatás bővülése, illetve az elektromos áram és a robbanómotor nagy szerepet játszott ebben, de a növekedés többi eleme annyira ismeretlen, hogy még szakszó is van rá: teljes tényezőtermelékenység (TFP), a termelékenység azon növekedési mutatója, amiről nem tudjuk, miért van. Persze, Kína nő. Vagy inkább csak nőtt. De lassul, ahogy közelít a fejlett országok szintjéhez. Amelyeknek nem azzal kellene foglalkozniuk, hogy indítsák be úgy általában a növekedést, mert az nem megy. Hanem kísérletileg igazolt módszerekkel próbáljanak megoldani konkrét problémákat. Hallgassanak a közgazdászokra, főleg, ha azok nem instant válaszokat adnak, hanem elmagyarázzák, mit honnan tudnak, és mit egyáltalán nem.