Jared Diamond minden könyvét imádtam. Ornitológusból lett geográfusként egyszerre vizsgálja madártávlatból és a legközelebb hajolva a világunkat, amelynek kevés szegletét nem járta be és nem ismeri személyesen. Legújabb könyve, az Upheaval (Felfordulás; New York, Hachette, 2019) is egyszerre mesél el elsőkézből megtapasztalt történeteket és kínál meghökkentően újszerű világmagyarázatot. A cím egyes országok életében bekövetkezett alapvető fordulatokra, válságokra utal, amelyeket Diamond a pszichoterápia eszköztárával igyekszik megvizsgálni. Mi kell a személyes konfliktuskezeléshez, és hogyan magyarázható ennek technikáival a nemzeti válságok sikere vagy kudarca? Fel kell ismerni, hogy válságban vagyunk, be kell látni a megoldásában való felelősségünket, de pontosan meg kell határozni, min is vagyunk kénytelenek változtatni. Ehhez szükséges a megfelelő önismeret és önazonosság (nemzeti identitás), az egyetértés a megváltoztathatatlan alapértékekben, de egyben rugalmasság a változtatás kivitelezésében. Természetesen mindebben segít, ha vannak mintáink a múltból, vagy hajlandók vagyunk tanulni másoktól, sőt ha esetleg segítséget is kapunk tőlük. A koncepció felvázolása után Diamond útra kel. Csupa olyan országot látogat meg, ahol hosszabb-rövidebb ideig élt, ahol személyes ismerősei vannak, sőt amelynek a nyelvét is beszéli! Ismertetőnkben nincs lehetőség végiggondolni Finnország, Japán, Chile, Indonézia, Németország, Ausztrália és az Egyesült Államok történetét, úgyhogy következzék csupán néhány ízelítő. 

Nézzük meg Finnország egyszerre ismerős és ismeretlen esetét. Diamond gyerekkorában, a hidegháború időszakában Finnország nyugati szemmel nézve gyanús volt. A szovjetekkel lepaktáló, gyáva országnak látszott, amelyik hajlandó öncenzúrára és a hatalmas szomszéd gazdasági kiszolgálására. Diamond szerint mindez páratlanul sikeres válságkezelés volt, amit azonban a finnek keserves áron tanultak meg. Sztálin 1939-ben megegyezett Hitlerrel Közép- és Kelet-Európa felosztásáról. Ennek következtében megtámadta Finnországot, mivel az nem volt hajlandó átengedni neki területe egy részét második legnagyobb városával. A „téli háborúban” a finnek hősiesen védekeztek, de külső támogatás hiányában kikaptak. Érthető, hogy 1941-ben csatlakoztak a Hitler hadjáratához, a második világháborút a mai napig „folytatólagos háborúnak” hívják. Végül azonban megint kikaptak, elveszítve örökre Karéliát. Világossá vált, hogy a szovjet csapatokat óriási áldozatok árán fel tudják egy időre tartóztatni, de megvédeni az országot nem. Az is, hogy senki nem fog Finnország segítségére sietni. És persze az is, hogy a Szovjetuniónak egyetlen szomszéd kisállam sem tudott soha ellenállni. Az egyetlen lehetőség tehát a „finnlandizáció”: elfogadni minden olyan szovjet követelést, ami nem számolja fel a finn demokráciát és piacgazdaságot, lemondani mindenféle sértettségről, revansról.

A történetből egyetlen fontos dolgot hagytunk ki – Diamond viszont ezt is bemutatja. Finnország csak 1917-ben nyerte el függetlenségét Oroszországtól, és azonnal belezuhant egy véres polgárháborúba a vörösök és fehérek között. Ezt a belső polarizációt kellett leküzdeni a Szovjetunióval szembeni katonai ellenálláshoz, majd a feltételes alkalmazkodáshoz. A könyv esettanulmányaiban talán ez a legérdekesebb: hogyan sikerült vagy miért nem kialakítani a nemzeti összefogást, vagy legalábbis valamiféle kiegyezést. Chilében Pinochet diktatúrája fokozta végletessé a belső ellentéteket, de talán mára sikerült meghaladni azokat. Indonéziában Suharto diktatúrája hasonló okkal (vagy ürüggyel?), a kommunista hatalomátvétel veszélyével került hatalomra, de egyelőre kérdéses, hogy a nemzeti megbékélés sikeres lesz-e. Az Egyesült Államok Diamond szerint egy hasonló válság előtt áll. Ennek egyik legfőbb jele a politikai polarizálódás. Kísérteties, amikor azt írja, hogy Amerikában nem a hadsereg jelent veszélyt a demokráciára, hanem egy olyan elnök, aki manipulálja a választásokat, a képére igyekszik formálni a bíróságokat, jogi úton támadja meg a választási eredményt, végül beveti a fegyveres erőket.

Az esettanulmányok nagyon személyesek és roppant érdekesek. Az elméleti keret azonban botladozik. Rá lehet húzni minden egyes válságra a személyes krízis kezelésének fentebb bemutatott elemeit. Csak éppen minek. Mert nem látszik semmiféle előrejelző képesség, sőt valójában még csak azt sem mondanám, hogy jobban megértettem, mi történt az egyes országokban. De nem is zavaró olyan mértékben, hogy csökkentené a könyv élvezhetőségét. Diamond valószínűleg sosem fogja megismételni a Háborúk, járványok, technikák sikerét, de nincs is erre szükség. Olvashatjuk egy hihetetlenül sokat látott és mindig nyitott öregúr útinaplójaként is. De persze az olvasáshoz is nyitottság kell. Mert addig rendben van, hogy a kritikusok megkérdőjelezik a pszichológiai keret érvényességét. Az is, ha ténybeli tévedésekre hívják fel a figyelmet (bár itt azért jobban ügyelnék a kontextusra: ha Diamond azt írja, hogy „egy emberként”, akkor sejthetjük, hogy ezt nem szó szerint, hanem lényegileg értette, és csak ezt lenne érdemes megpróbálni cáfolni). De ma ott tartunk, hogy a The New York Times könyvismertetője azon mereng, hogy miért csak öreg, fehér férfiak könyveit akarják kiadni, akik nem használnak számítógépet (ősbűn!), amikor annyi tehetséges női és nem fehér (people of color) tehetség van. Úgy tűnik, Diamond jól sejti, hogy a polarizációval van a baj.