A klasszikus vicc szerint a kínai történészek azért nem jönnek el a francia forradalom kétszáz éves évfordulóján rendezett konferenciára, mert a nevezett esemény óta még túl kevés idő telt el, és nincs meg a történészi rálátás. Örök kérdés, hogy a történész meddig próbálhatja meg értelmezni a közelmúlt eseményeit. Mert egyrészt szavának önkéntelenül súlyt kölcsönöz hivatása, ugyanakkor viszont nyilvánvaló, hogy nem lehetett képes sem a forrásanyag teljes feltárására, sem pedig személyes politikai nézeteinek a háttérbe szorítására. Akkor ne vizsgáljon a történész aktuális politikai folyamatokat? Mégsem lehet tanulni a történelemből? Nem én fogom ezt eldönteni, csak azt tudom, hogy Timothy Snyder legutóbbi könyve, A szabadság felszámolása (Budapest, 21. Század, 2019; az amerikai eredeti: The Road to Unfreedom, New York, Tim Duggan, 2018) felveti mindezeket a kérdéseket, de ettől még nagyon is megéri elolvasni. Valóban leggyakrabban sajtótermékekre hivatkozik, de hát az aktuálpolitikának, illetve a médiajelenségeknek azok nagyon is fontos forrásai. És valóban gyakran nem tud, mert jelenleg még lehetetlen ok-okozati összefüggéseket bizonyítani, ám az egybeesések mennyisége igenis felkeltheti a gyanúnkat. Én kívánom a legjobban, hogy Snydernek ne legyen igaza, legalábbis ne ennyire, de éppen ezért kell figyelni arra, amit mond. Mert a másik klasszikus vicc szerint az, hogy paranoiás vagy, nem jelenti még azt, hogy nem üldöznek. 

Rövidre fogva, Snyder tézise az, hogy Oroszország, pontosabban Putyin áll nem csak Ukrajna, de az EU (Brexit!) és az Egyesült Államok (Trump!) destabilizálása mögött. Mindezt azonban jó történészként és kitűnő szakíróként nem csak tényekkel, történetekkel, esetekkel támasztja alá, hanem értelmezési keretbe is foglalja. Kritikusai ezt is támadják, mondván, hogy leegyszerűsít (melyik kategorizálás nem?). Nekem a könyvet olvasva segített eligazodni a történések erdejében, és inkább tűntek jól eltalált irányjelzőknek, mintsem kényszerzubbonynak. Az első ilyen fogalompár a „szükségszerűség politikája” és az „örökkévalóság politikája”. Előbbi az az elsősorban Amerikában és Európában elterjedt tévképzet, hogy a világ törvényszerűen fejlődik a helyes irányba, esetünkben a liberális demokrácia felé. Vannak és lesznek buktatók, konfliktusok, kisebb hátramenetek, de a stabil demokráciák biztonságban vannak, a világ többi része pedig előbb vagy utóbb felzárkózik. Az „örökkévalóság politikája” ezzel szemben olyan világkép, ahol nincs fejlődés, sőt ideiglenes hanyatlás van, amit azonban egy politikai megváltó új dicsőségre fordít. Egyének helyett mitikus nemzeti közösség van, a problémákat külső ármány okozza, így aztán az ártatlan nemzeti közösség örökös áldozat. A „szükségszerűség” hívei hamis biztonságérzetükben nem veszik komolyan a számukra irracionális „örökkévalóság”-hívőket, és a veszélyt sem, amit a világukra jelentenek.

Putyin az „örökkévalóság” politikájának nem egyetlen, de a nyugati olvasó számára még leginkább érthető, és mindenképp legveszélyesebb képviselője. Snyder bemutatja Putyin ideológiájának állítólagos szellemi forrásvidékét is, különböző 20. század eleji proto- és szemifasiszta orosz szerzőket. Akkor is érdekes ez a szellemtörténeti kitérő, ha Snyder kritikusainak van igaza, és Putyin nem ennyire olvasott, legfeljebb szövegírói találékonyak. Mert ezek a szövegek tökéletesen bemutatják azt a politikát, amit Putyin – és sajnos nem csak ő – folytat. Az már inkább retorikai átkötés Snyder részéről, hogy a „szükségszerűség” fejlődéshitéből következik a politikai utódlás szabályozása, azaz a demokratikus választások. Ezzel szemben az „örökkévalóság” időn kívül áll, a vezér nem leváltható, és valójában nem is választott, hanem mintegy reinkarnációja a „hajdani és majdani” örökös uralkodónak. De a demokráciák léte örök kihívás a diktatúrák számára, ezért egyrészt fenntartják a népakarat látszatát, másrészt viszont igyekeznek elvitatni a demokráciák demokratikusságát. És a könyv jó része ennek a részletes leírása: hogyan terjeszt Oroszország álhíreket Ukrajna, az EU, sőt az USA demokráciadeficitjeiről, és hogyan avatkozik be magukba a választásokba, különösen a Brexit valamint Trump támogatójaként.

Az álhír (fake news) napjaink egyik agyonhasznált kifejezése. Sokan háborognak, vagy éppen nevetnek azon, ahogy az álhírek legnagyobb gyártói próbálják az őket leleplező politikusokat és újságírókat álhírgyártással vádolni. És éppen ez a lényeg, legalábbis számomra Snyder elemzése megvilágító erejű volt. Az álhírgyártónak nem kell következetesnek lennie, sőt nem egyszerűen ostobaságból, hanem előre megfontolt szándékkal nem következetes. Koherens alternatív valóságot felépíteni ugyanis szinte lehetetlen. Ezért nem is ez a cél, hanem a létező valóságba vetett bizalom aláásása. Az embereket nem kell meggyőzni valamiféle új ideológiáról, elég, ha elbizonytalanítjuk őket, ha elhitetjük velük, hogy mindenki hazudik, és mindenki ártani akar nekik. Trump és a hasonló populista politikusok Nyugaton olyan „politikai termékek”, akik nem kínálnak valódi alternatívát a létező problémák kezelésére. Egyrészt csak megkérdőjelezik a „liberális elit” módszereit, és hiteltelenné teszik magát az egész politikai rendszert. Másrészt a magukat áldozatnak látó társadalmi csoportoknak magyarázatot kínálnak szenvedéseikre (a liberálisok, a migránsok, Brüsszel stb.), és ami még fontosabb: ha már az ő helyzetükön javítani nem tudnak, büntetést ígérnek másoknak.