Fáj kicsit, amikor a külföldi barátaimtól azt hallom, hogy mennyire vágynak már haza Franciaországba/Ausztráliába/Braziliába és én a korábbi baráti kapcsolatokon kivül kis túlzással semmit nem tudok felmutatni a szülöhazám oldalán. Persze én is szoktam ilyen hévvel beszélni arról, hogy milyen jó lesz újra otthon, régi barátokkal és a családdal, de – bármennyire is szomorú – nálam ez Izlandot jelenti.
Nehéz szeretni egy olyan országot, ahol az utóbbi 10 év legmeghatározóbb politikusai olyan alakok, mint Medgyessy „D-209“ Péter, Gyurcsány „Balatonöszöd“ Ferenc, Orbán „Ne mi nyerjük a legtöbbet“ Viktor vagy Kóka „Sulinet“ János. A pártok anyagi helyzetének átláthatatlanságát vagy a bemondásra adott költségtérítést már nem is akarom említeni, mert ez a fokú törvényesített lenyúlás már annyira túlüt bármilyen demokratikus keretet, hogy hozzá se tudok szólni. A Zuschlag féle ügy részletein már meg sem lepödök, senki nem gondolhatta komolyan, hogy ez nem így megy. Az tény, hogy már az is nagy eredmény, hogy most a vádlottak padján ül, de ez pont annyira adhat okot örömre, mint a meggyilkolt orosz újságírónö, Anna Politkovskaya ügyében folyó tárgyalás Európa keleti határaiban: semennyire. A rendszer nem változik, a nagy kutyák ezután is meg fogják úszni. Söt, egy 100 milliót lenyúló bukott vidéki képviselö még a megtisztulás látszatát is keltheti, hogy a többiek nagyobb nyugalommal szívhassák el a milliárdokat.
A politikai elit milyensége miatt még nem kéne a kardomba dölnöm, de ezt nem szabad egy „akkor ne törödjünk a politikával“ legyintéssel elintézni, mert milyen demokrácia az ilyen? Ezek ellen az emberek ellen tüzzel-vassal kéne harcolni [ezt természetesen metaforikusan értettem], mert nem is az a baj, hogy csak a saját boldogságukat és boldogulásukat tartják szem elött, hanem hogy ezt a többiek rovására teszik.
A legszomorúbb azonban talán mégis az, hogy nem lehet az egészet az elitre kenni, hogy miattuk tartunk itt, Európa peremén. Nem ök voltak azok, akik ész nélkül megünnepeltek minden egyes lépést, amit a szakadék felé tettünk és teszünk jelenleg is. Bizony nem véleten, hogy a politikusok a beszédeiket a lelkipásztorokhoz hasonlóan leegyszerüsített történetekkel mesélik el. Amikor elöször hallottam David Cameront, a brit konvervatív vezért beszéded mondani a Credit Crunch kapcsán alig hittem el, hogy egy politikus képes nyíltan és tisztán fogalmazni olyan dolgokról, mint a jóléti állam lebontása vagy a brit gazdasági jelenlegi – lehangoló – helyzete. Ehhez képest Orbán beszédei arra emlékeztettek, amikor az óvodában magyarázták gyümölcsökkel példálózva, hogy miért kell jól viselkedni. Miért kell a magyarhoz úgy beszélni, mintha retardált lenne? Miért csak a zárt ajtók mögött beszélnek a politkusaink öszintén, és ami a legfontosabb, hogy miért esik a népszerüségük drasztikusan, ha ez kiszivárog?
A válasz erre Kádár János. A magyart azért nézik retardáltnak, mert retardált AKAR lenni. Nem érdekli, hogy hogyan, csak oldják meg, hogy legyen 15. havi nyugdíj, ingyen HBO, sok EU támogatás, magas családi pótlék, etc. Ha ehhez ‚kreatív‘ költségvetés vagy hitelek kellenek, hát legyen, a lényeg, hogy ne tudjunk róla, mert akkor az nem is tud fájni. A jelenlegi társadalmi szerzödés erre a hazugságra épül: Csukjuk be a szemünket elvtársak, addig Kádár elintéz mindent. Ha valaki ki meri mondani az öngondoskodás szót, az teljesen le is írta magát és messzebb kerül a fösodortól, mintha szélsöjobbos lenne.
Ez a hazugság minden egyes nap milliószor leleplezödik: amikor az orvosnak csúsztatjuk a pénzt a jobb ellátásért, amikor neves – állami - felsöoktatási intézményeink diákjait kinevetik külföldi állásinterjúkon vagy amikor feketézés mellet vesszük fel a segélyt. Bármennyire is akarjuk, attól még ez a koraszülött jóléti állam nem fog müködni és a felsorolt életképek is ennek a tünetei.
De teljesen érthetö, hogy az öngondoskodás szitokszóvá vált, hiszen nem csak az elit nézi az államot egy ingyen bankautomatának, hanem a társadalom jelentös része is azzal van elfoglalva, hogy minél kevesebbet tegyen be és minél többet vegyen ki. Ezek után nem is meglepö, hogy a 10 milliós országban 3 millió adófizetö van, abból másfél állami alkalmazott, tehát összesen 15% nettó befizetö. Igen, tudom, hogy vannak gyerekek és hogy sok a nyugdíjas, de ezt mégis hogyan gondoltáktok? A holland fizetéseket irigylitek, de dolgozni nem akartok? Svéd ellátórendszerröl álmodoztok, de adozni ki fog? Az a 15% is csak arra elég, hogy hitelek segítségével a felszínen tartsuk ezt a fuldokló országot, söt, az IMF és az EU segítsége nélkül még tartósan a víz alatt is maradtunk volna.
Tisztában vagyok vele, hogy sokan élnek rossz körülmények között és robotolnak rengeteget, hogy legalább a fütést ki tudják fizetni, de minden egyes ilyen ember egy újabb indok arra, hogy változtassunk a rendszeren és ami talán még fontosabb: a saját hozzáállásunkon, mert ezt lehet jobban csinálni és a magyarok kicsit sem rosszabbak a luxemburgiaknál vagy a norvégoknál, csak el kéne kezdeni egy új hagyományt: öszintének és becsületesnek kéne lenni. Ez sokszor nehéz – föleg az elején, de hosszú távon a 21. században egy ilyen kicsi ország számára nincs más út. Itt ülünk a világ legnagyobb szabadkeresekedelmi zónájában és ahelyett, hogy felvennénk a nyugati tempót és versenyeznénk ezen az óriási és gazdag piacon, azzal vagyunk elfoglalva, hogy pályázatokat irogassunk meg támogatásokat hívjunk le. Mondják, hogy találékony nép a magyar és minden kiskaput megtalál, de ez a mentalitás, ami az elnyomó rezsimek alatt a túlélest szolgálta, a 21. században már a nemzet kárára van. A tartós fejlödés útja egy demokráciában közel nem olyan egyszerü, mint az a 80as évek alkonyán tünt a Bécsben hütögépet vásárló tömegeknek. A gazdagságért meg kell harcolni, de jelenleg ehhez az akarat mind a társadalomból, mint az elitünkböl hiányzik. Öszintén remélem, hogy 2009 ebben (is) változást hozhat és a sokszor dicsö [de ugyanakkor sokszor sötét] magyar múlt mellett arra is büszke lehetek, amit akár még a külföldi barátaim is ismerhetnek: a magyar jelenre.