Rendben, Bayer Zsolt rasszista. A Magyar Hírlap leközöl szélsőséges véleményeket is. Ezzel nem is lenne gond, ha hőn szeretett kormányfőnk képes lenne szöveget értelmezni. Bayer cikke rövidlátó, általánosító, kirekesztő és néha teljesen érthetetlen. Ezek nem indokolnák egy szabad sajtót elismerő államban a betiltást. Bayer például nem uszít. Nem is beszél kollektív bűnösségről, hiszen kereken kijelenti, hogy a bűnözők azok, akiket nem tekint embernek. Ez a joga megvan, természetesen addig, amíg nem szólít fel mindenkit arra, hogy öljük meg ezeket az „állatokat”, és ha a cikk szövegéhez ragaszkodunk, ezt nem teszi meg. Arról beszél, hogy egy olyan államban, ahol a rendőr jogai sokkal szélesebbek, nem történne meg az, hogy 20-30 ember megpróbál befenyíteni két rendőrt. Ez persze nem igaz, hiszen ismerhetünk az Egyesült Államokból is olyan esetet, amikor a szegénynegyedben élők nekirontanak a kivonuló járőrnek. A különbség tényleg az, hogy ott 2-3 embert lelőnek, mire a többi jobb belátásra tér, míg itthon a rendőr ezt nem teheti meg. Azt, hogy ez jó-e vagy rossz, nem akarom megvitatni, mivel ha így lenne nálunk is, valószínűleg a 2006-os tüntetéseknek lett volna halálos áldozata is, és a most mellét döngető Bayer lett volna az első, aki felszólal a rendőri agresszió ellen. Tehát még egyszer: Bayer NEM mondja azt, hogy le kellene lőni az összes cigányt.
Bayer arról is beszél, hogy ha a többségi cigányság meg akarja védeni magát az általánosítástól, akkor fel kell adnia a köztük élő bűnözőket. Ez alapvetően egy érthető gondolat lenne (függetlenül attól, hogy egyet értek-e vele), csak azt tartom érthetetlennek, hogy hogyan is képzeli ennek a gyakorlati oldalát a cikkíró. Először is, ha jól tudom, egy közösségben jellemzően nagyobb családok élnek. Tehát amikor a bűnöző feladásáról beszél, tulajdonképp apu, anyu vagy a nagybácsi feladására gondol. Felteszem most a megbotránkoztató kérdést: ha a baloldali média egyik prominens személyisége felszólította volna a kövekkel és Molotov-koktélokkal dobálózó tömeg családjait, hogy azonnal adják fel rokonaikat, vajon hogyan fogadták volna azt a jobboldalon? Nem hiszem, hogy Bayer helyeselt volna az ötletre, mint ahogy gondolom semelyikünk nem tudja könnyen elképzelni, hogy egy rokonát, még ha jogosan is, évekre börtönbe juttassa. Ez persze komoly probléma, hiszen az igazságszolgáltatásnak ily módon nagyon meg van kötve a keze. Mégis arra hívnám fel a figyelmet, hogy Bayer érvelése ily módon nem logikus, és kifejezetten elfogult. Ebben rejlik a cikk egyik fő problémája.
Probléma az is, hogy a zéró tolerancia, amire Bayer, mint követendő példára utal, nem bizonyult tökéletesnek New Yorkban sem. Igaz, a bűnözés jelentősen csökkent, ám több hátulütője is volt Rudy Giuliani politikájának. Példának csak kiragadok néhány statisztikát: „Amíg az USA büntetés-végrehajtási intézeteiben a ’60-as években az összlétszám apadt és 1975-ben mindössze 380 ezer személyt tartottak börtönökben (már-már ’a börtön nélküli nemzet’ toposza lépett fel), addig az új büntetőpolitika következtében 10 évvel később már 740 ezer, 1995-ben pedig több mint másfél millió, 1998 végére 2 millió embert tartottak börtönben. Ez a létszám a demokratikus társadalmak történetében sem előzményét, sem párját nem ismeri. Az, hogy 1997-ben 100 ezer lakosra csaknem 650 fogoly jutott, ez az Európai Unió országaiban számláltaknak minimum 6-szorosa, maximum 12-szerese.” (az idézet Szigeti Péter A nyomor börtönei című írásából van, mely Loic Wacquant azonos nevű könyvének magyar nyelvű összefoglalója, értelmezése). Ennek a folyamatnak beláthatatlan következményei lettek, és mindmáig kiható folyományai vannak például a gazdaságra (a büntető-infrastruktúra működtetése „ipar” lett). Érdekes statisztika szintén ugyanonnan, hogy „a zéró tolerancia elve de facto előszeretettel találja meg a színesbőrűeket, ugyanis ezen népesség összlétszámának 9,4%-a állt büntető hatóságok felügyelete alatt (1995-ben), míg ugyanez a mutató a fehéreknél 1,9%-os, ellehetetleníti a pozitív diszkriminációs programokat (’affirmatíve action’), melyek eredeti hivatása az lett volna, hogy az oktatáshoz és a munkához való hozzáférésben a legkiáltóbb faji egyenlőtlenségeket csökkentse.” Éppen ezért felhívnám Bayer úr figyelmét arra, hogy mielőtt hivatkozik, olvasson utána a témának.
Mégis, ahogy azt az elején is mondtam, nem indokolt az, hogy Magyarország miniszterelnöke letiltja a lap állami megrendeléseit, és felszólítja az állami cégek vezetőit, hogy ne hirdessenek abban. Egyrészt azért, mert Bayer véleménye bármennyire is marginális, nagyon sokan osztják azt. És ha erre a szituációra a miniszterelnöknek, és ez implikálja, hogy a kormánynak vagy akár az egész baloldalnak nincs válasza, az meglepően nagy inkompetenciát mutat. Azt mutatja sajnos, amit nap mint nap hallunk a jobboldalról: a kormányfő nem alkalmas arra, hogy ellássa ezt a pozíciót, mivel a társadalmi problémákat még legkevésbé sem képes megérteni. Nem érti meg azt, hogy ezzel a viselkedéssel árt a cigányságnak, és árt a nem cigányoknak is. Árt az országnak.
A másik gond, hogy erről a mentalitásról nekem az az óvodás szituáció jut eszembe, amikor a gyerekek vitatkoznak, és amikor már nem tud az egyik válaszolni a másiknak („Bibibí az én apukám tűzoltó), akkor orrba veri azt. Természetesen az óvónéni elmagyarázza nekik, hogy szóra csak szóval szabad felelni, tettel sosem. Ezt később talán megjegyzik, talán nem. Gyurcsány láthatóan nem jegyezte meg, és ennek sajnos mi vagyunk a szenvedői. Ugyanis azzal, hogy betiltatja az újságot, két üzenetet küld: egyrészt, hogy elutasítja az egész orgánumot Bayer cikke miatt, azaz általánosít, másrészt hogy nem képes arra, hogy vitatkozzon érdemben a cikk állításaival, hogy bebizonyítsa azt, ami nyilvánvaló: Bayernak nincs igaza. Azzal hogy ezt teszi, megmutatja saját gyengeségét, valamint példát mutat a magyaroknak arra, hogy a vitákból meneküljenek, és lehetőleg erőszakos tettekkel válaszoljanak. Remélem ő is ott lesz Enyingen, amikor ezen leckén felbuzdulva felégetik az ártatlan cigány családok házait, és személyesen megtapasztalja, milyen is ennek a politikának gyümölcsét a saját bőrén megtapasztalni.