Valakik folyton kettős mércét alkalmaznak. A strasbourgi bíróság szerint szabad vörös csillagot viselni, de a horogkereszt felszabadításáról nincs szó. Nyugati lapok magyar szélsőjobboldali veszéllyel riogatnak, ám egy szavuk sincs a kommunisták túlélőtechnikái ellen. Néhány tisztázatlan bűnügy kapcsán rasszizmust kiáltanak, míg bizonyítottan cigány elkövetők által meggyilkolt nem-cigányok esetén ez fel sem merül, sőt már a cigánybűnözés szót sem szabad használni. Betiltanák a holokauszt tagadását, miközben akár országgyűlési képviselő is éltetheti a múlt rendszert, és pocskondiázhatja az 1956-os forradalmat. Állandóan a meggyilkolt hatmillió (?) zsidóról van szó, de a többi népirtásról alig. Hát nem kettős mérce ez? De. És? Tényleg nem értem, mi is a baj. Próbáljuk megközelíteni máshonnan. Mi a rosszabb: egy érzelemmentes bérgyilkos, vagy egy szenvedélyes kéjgyilkos? Értelmetlen kérdés? Naná. Miért akarnánk összehasonlítani az összehasonlíthatatlant? De miért ne lehetne összehasonlítani, mondjuk, a két gyilkos módszereit, eszközeit, áldozatait? Azt persze, hogy lehet, no de mi köze ennek az erkölcsi ítélethez? Az is lehet, hogy feltárjuk a gyilkosok motivációit. De ettől még nem azonosulunk velük, ugye? Nem gondoljuk azt, hogy ha valaki elítéli a bérgyilkost, azzal máris felmentette a kéjgyilkost? Akkor kezdjük elölről.

Mit is jelent az, hogy kettős mérce? Ha két személyt azonos cselekedetért különböző módon ítélek meg. Ez természetesen igazságtalan, és megengedhetetlen. De vegyük észre, hogy a fenti felsorolásban nem ilyen jelenségek szerepelnek. Az nem kettős mérce, ha két különböző jelenséget külön-külön vizsgálunk és ítélünk meg. Éppenséggel ez a dolgok természetes rendje. A természetellenes az a fajta vita, ami napjainkban nálunk ilyen kérdésekről ki szokott bontakozni. Miért jön elő rögtön az egyrészt-másrészt, az a kényszer, hogy ha az egyik oldalt elítéljük, akkor rögtön a másikat is el kell, illetve ha a másiknál ez mégsem történt meg, akkor, ezen az oldalon sem kell? Miért ivódott bele oly sokakba, hogy kényszeresen védelmükbe vegyék a szalonképtelen gondolatokat, csak azért, mert azok az ő oldalukról származnak? Hiperérzékenység az egyensúlyra és kórós identifikáció a diagnózis. Mert beteg a magyar közgondolkodás.

Könnyű belátni ugyanis, hogy a kezdő példák egy részénél egészen más a személyes érintettség. Nyugat-Európában nem volt kommunista diktatúra, így az ottani szélsőbalos mozgalmak megítélése más. A holokauszt Európában történt a szüleink-nagyszüleink életében (azaz elszenvedő, végrehajtó vagy csak szemlélő részvételével), ezért ennek a relevanciája nagyobb. Más esetekben egyszerűen összemérhetetlen dolgokról van szó. Igaz, hogy Magyarországon van kirekesztő, antiszemita, rasszista szubkultúra? Igaz. Igaz, hogy Magyarországon a volt állampárti elit részben átmentette politikai és gazdasági hatalmát? Igaz. Csak semmi közük egymáshoz. A cigányokkal szembeni, illetve a cigány bűnözők által elkövetett gyilkosságok között pedig pont az indíték a különbség, és ezt szokás szóvá tenni. Ha valaki rasszista gyilkosságokról beszél, az nem jelenti azt, hogy ne lenne tisztában azzal, hogy a cigány közösségen belül nagyobb a bűnelkövetők aránya. De a kettőnek megint nincs köze egymáshoz. Mármint nem kellene, hogy legyen.

Ezeknek a kérdéseknek pont azért lett közük egymáshoz, mert szokássá vált nálunk, hogy minden „egyrészről”-höz hozzáfűzünk egy „másrészről”-t, sőt újabban sokan csak a „másrészről”-t ismerik el, az „egyrészről”-t egyszerűen tagadják. Ezt nevezem beteges azonosulásnak. Ha valaki a nácik áldozatairól beszél, miért szükséges hozzátenni, hogy a kommunistáknak még több áldozatuk volt? Kisebbíti ez a nácik bűnét? Vagy ha valaki a kommunisták áldozatairól beszél, miért kell hozzátenni, hogy de a kommunista elvek legalább humanisták, míg a nácik eleve embertelenek? Menti ez a kommunistákat? Valamiért Magyarországon az ún. jobboldaliak jelentős része úgy érzi, akkor is bizonygatnia kell az árpádsávos zászló történelmi mivoltát, amikor nem ez a kérdés, hanem az, hogy erről lehet jelenleg felismerni a fasizálódó szélsőjobbot. Valamiért az ún. baloldaliak jelentős része úgy érzi, akkor is dicsérni kell a Kádár-kor anyagi biztonságát, amikor nem ez a kérdés, hanem az, hogy az egy elnyomó diktatúra volt. Minden megnyilatkozást fel kell címkézni, melyik oldalról is jött. Ha a túloldalról, akkor jöhet az egyrészt-másrészt, és pont ezzel a kettős mérce. Ha ideátról, akkor csak egy újabb árulót találtunk. Gratulálok.