A magyar főiskolák és egyetemek színvonala egy-két egyetemtől (illetve képzési területtől, szaktól) eltekintve elmarad a nyugati felsőoktatásétól. Emiatt önmagában még nem kellene nemzethalált vizionálni, azonban mint oly’ sok más területen, itt is az a probléma, hogy esély sem látszik a hátrány lefaragására, a szakadék csak egyre mélyül, ez a trend pedig már igenis kétségbeejtő. Azzal kell ugyanis szembenéznünk, hogy a felsőoktatás tipikusan olyan terület, ahol a minőségbeli különbség kontraszelekcióhoz vezet. Ha a Piros Egyetem jobb, mint a Kék Egyetem, akkor a jobb diákok és a jobb oktatók a Piros Egyetemre akarnak majd menni, így az még jobb lesz, még jobb hallgatói, oktatói, támogatói gárdát vonz, így még jobb lesz, pillanatok (pár év) alatt hatalmas különbségek alakulnak ki. Ez a kontraszelekciós folyamat pedig nem csak Magyarországon belül működik, hanem világviszonylatban is. Az oktatás egyre magasabb lépcsőin egyre inkább; a legtehetségesebbek, PhD hallgatók esetében már most behozhatatlannak tűnik hazánk lemaradása.
Első lépésként azt kell azonosítani, hogy mik az alapvető és lényegi különbségek a hazai és a nyugati felsőoktatás között, majd ezeken a területeken kell jó irányban fejleszteni. Induljunk ki a rengeteget hangoztatott sztereotípiából, hogy míg a magyar oktatás a lexikális tudást veri a gyerek fejébe, addig nyugaton kompetencia alapú oktatás folyik. Itthon bemagoltatják a kamatos kamat képletét, Angliában pl. inkább azt hangsúlyozzák, hogy hogyan találd ki magad, ha elfelejted.
A kompetenciaalapú, kontra tudásalapú szemlélet önmagában még nem a jobb, kontra rosszabb rendszer esete. Figyelembe kell azonban vennünk két olyan szempontot, melyek drasztikus különbséget okoznak az oktatás hatékonyságában, eredményességében.
Az egyik, a gyökeresen megváltozott (és folyamatosan változó) környezet, az információs társadalom, az internet, a google tudás (= én nem tudom, de tudom, hogy a Google tudja) blablabla. Nagyon közhelyesen hangzik ezeket emlegetni, de azért vagyok kénytelen, mert az oktatás még mindig nem reagált rá kellőképpen. Ideje lenne észrevenni, hogy azt, hogy hogyan kell kamatos kamatot számítani a diákok már a mobiljukon is meg tudják nézni, ez a tudás tehát nem ér sokat; annál többet ér az, ha valaki érti, hogy miért annyi amennyi.
A másik pont, ahol elválik a hazai és a nyugati felsőoktatás szemlélete, az a jövőorientáltság. Amikor egy angol egyetemen az irodalom hallgatóknak a szövegalkotási készséget, a közgazdászhallgatóknak pedig a makroökonómiai gondolkodás alapjait tanítják meg, amögött az a felismerés húzódik, hogy itt és most az egyetemen olyan állásokra képzik a hallgatókat, amiket még ki sem találtak.
Ezen a kvalitatív eltérésen túl érdemes egy pillantást vetni a különböző felmérések, rangsorok által tárgyilagos, kvantitatív módszerekkel kimutatott különbségekre is. Felvételi követelmények, publikációk száma, oktatók és hallgatók aránya, egyetemi számítógépek és hallgatók aránya, stb. Alapvetően különböznek azonban az előző bekezdésekben tárgyalt, és az ezekkel a számokkal mérhető különbségek. Míg az oktatás minősége, a módszertan fundamentális oka annak, hogy jobb egy amerikai egyetem, addig az, hogy ott több a számítógép, az inkább csak jele. Jelenleg pedig sajnos nem a minőségi oktatás fundamentális okaiban próbálunk felzárkózni, hanem a jelekben. A digitális tábla és az elektronikus könyvtár szép dolgok, de ha nem használják az oktatók és a hallgatók, akkor önámítás.
Igazán szembetűnő különbség továbbá, hogy a diákok kivel találkoznak személyesen az egyetemen. Nagy-Britanniában (Edinburgh-ból van személyes tapasztalatom) egy tárgy előadásait akár hétről hétre másik előadó tartja, attól függően, hogy mi kinek a szakterülete, a szemináriumokat pedig igyekeznek olyan oktatóknak adni, akiknek van tapasztalata a versenyszférában a tárgyról, illetve PhD hallgatói a témának. Ezzel szemben a Corvinuson még harmadéves szakirányos hallgató is tarthat marketing szemináriumot. Így nem is lepődik meg senki, amikor a marketing szemináriumvezető elbüszkélkedik azzal, hogy pár hete rájött: a marketing nem egy műszó, hanem az angol marketing szó átvétele.
Végül: a nyugati egyetemek által (a szigorúan vett oktatáson kívül) nyújtott plusz. A megszámlálhatatlan mennyiségű sportklub, klub és társaság: szakmai-, szórakozási lehetőség. Valamint az egyetemi diáktársaságoknak (és maguknak az intézményeknek) a versenyszférával, vállalatokkal ápolt intenzív, és gyümölcsöző kapcsolata. Talán nem kell magyaráznom, hogy az a pénzügy szakos diák, aki már harmadikos korában az edinburghi egyetem befektetési társaságát vezeti, és a befektetési bankoktól összekalapozott 10 millió forintos részvényportfoliót menedzseli milyen álláslehetőségeket kaphat később.
Összességében tehát nem jó a helyzet, még ha eltekintünk a további, alapvetően megváltoztathatatlan hátrányainktól, mint a kis társadalmi mobilitás (földrajzi értelemben), avagy, hogy az angol, amerikai egyetemek világnyelven oktatnak. Én tehát már akkor is boldog lennék, ha az oktatáspolitika és az egyetemek vezetése legalább felismerné a hazai felsőoktatás nemzetközi viszonylatban tapasztalható lemaradásának valódi okait, és azokon próbálna változtatni.
