Gyurgyák János a magyar nemzeteszméről írt esszésorozatának végére ért. Kétségkívül ő az egyetlen jelenleg Magyarországon, akinek megvan a történelmi műveltsége egy ilyen vállalkozáshoz az elkötelezettség és a bátorság mellett (félreértés ne essék: nem az előbbi, hanem az utóbbiak hiányoznak másoknál; a magyar tudós nem aktuálpolitizál – sajnos). A nagyobb étkű olvasókat már bevezette a téma sűrűjébe „A zsidókérdés Magyarországon”, illetve az „Ezzé lett magyar hazátok” című könyveivel. Tavaly aztán úgy döntött, hogy a szélesebb közönség elé is tárja tépelődéseit. Először feltérképezte azokat a szellemi gyökereket, amelyeket a mai nemzeteszme szempontjából fontosnak tart: a népi mozgalmat, a konzervatív hagyományt és a szabadelvű felfogást. Majd a legvégén kirepítette Minerva baglyát, hogy az alászálló homályban tanúskodjon a hajnal reményéről: elmondja, mit is gondol a leendő és szükséges magyar nemzettudatról. (Az is megérne egy külön misét, hogy miért kényszerül egy magát liberális konzervatívnak valló gondolkodó arra, hogy nézeteit a Népszabadságban fejtse ki. Na miért?).

Gyurgyák ebben az esszében sem tagadja meg magát, rengeteg a történeti utalás, a szerinte találó kifejezések kéjes idézgetése. De itt nem maradhat meg a régiekkel való párbeszédnél: azt ígérte, hogy irányt is próbál mutatni. Éppen ezért különös, hogy az esszé jelentős része mégis valamiféle egyensúlyozás a korábbi, a létező, vagy akárcsak a feltételezhető elképzelések között. Persze csak álnaivan mondom, hogy különös, hiszen nagyon is érthető ez a tapogatózó óvatosság. Ha a nemzeteszme egyesítő erejében hiszünk, akkor építése során nem szabad megbántanunk senkit, ha tehát mégis kijelentjük, hogy amit gondol, az marhaság, akkor próbáljuk meg ezt úgy megfogalmazni, hogy ne vegye észre. És ez majdnem sikerül is. Gyurgyák ugyanis kétszer is nekirugaszkodik annak, hogy tisztázza azt az elméleti keretet, amin belül a nemzetről beszél. Ennek során felvázol két leegyszerűsített nemzetfogalmat. Egyrészt a historizálót (szerencsésebb lett volna talán romantikusnak nevezni): eszerint a nemzet időtlen társadalmi alapegység, amely ugyan változik az időben, de lényegi önazonosságát megőrzi. Másrészt pedig a konstruktivistát: a nemzet a 19. századi modernizáció terméke, az értelmiség által megalkotott („elképzelt”) fiktív közösség. Gyurgyák két alternatív nézőpontként mutatja be őket, kerülve a minősítést. Látszólag. Mert amikor saját gondolatait kell megfogalmaznia, akkor bizony kiderül, hogy szerinte a nemzeteszmét igenis újjá kell alkotni, a jövőre kell irányulnia, és bizonyos dolgokat el kell felejtenie. Hogy értelmezhető ez a historizáló-romantikus elméleti keretben?

Bár nyilvánvalóan kikerüli az egyenes választ, azt kell mondanom, Gyurgyáknak igaza van. Túl fontos dologról van itt szó ahhoz, hogy belemerüljünk egy szaktudományos vitába. A konstruktivisták sem tagadják soha, hogy a nemzet „elképzelése” után már valóságos létező, tudatunk alapvető része és befolyásolója. Igen ám, de milyen legyen a mi kis saját, magyar nemzettudatunk? Gyurgyák szerint először is tisztán kultúrnemzeti. A magyar nyelvi-etnikai (kultúr)nemzet diaszpóranemzet, ennek a közösségnek van szüksége a nemzettudat cementjére. Nem kötődhet nemzeteszménk túl szorosan az államhoz: Magyarországnak mindig voltak és lesznek nem magyar állampolgárai, és még inkább voltak és lesznek nem állampolgár magyarok. De nem kötődhet magához a területhez sem, nem az teszi ugyanis a nemzetet. Ez azonban nem gyökértelenséget jelent, éppen ellenkezőleg: nem szükséges a terület jogi birtoklása (ennek az esélye is nulla), ha birtokoljuk szellemileg. Az összefonódó Európában úgy lehet a miénk Erdély, hogy ahhoz sem határt módosítani nem kell, sem a románok szellemi birtokjogát kétségbe vonni. A nemzethez való tartozáshoz szükségesnek, de nem elégségesnek tartja az önbesorolást: valójában az is kell hozzá, hogy a többiek annak tartsák. De a nemzet leginkább mindennapi kollektív vállalkozás. A legfontosabbat hagytam a végére (Gyurgyák evvel kezdi): a nemzeteszmének a jelenre és a jövőre kell irányulnia: a nyelv védelmére, a képzés fontosságára, a szellemi elitre, a modernizációra, a befogadó nyitottság megőrzésére. Puff neked historizáló romantika! Mert mit jelent mindez? Azt, hogy akkor és arra kellene büszkék lennünk, ha és hogy sokan akarnak magyarul tudni és tanulni, képzettek vagyunk, sokan akarnak csatlakozni hozzánk, sikeresen modernizáljuk társadalmunkat és gazdaságunkat! Fontosak a régi hősök és léteznek régi sebek. De hagyjuk már őket nyugodni, ha élni akarunk.

Végül Gyurgyák vesz egy nagy levegőt, és arra is kitér, kitől várja a megoldást. Úgy látja – szerintem helyesen – hogy a magyar baloldal és a liberálisok még mindig nem tudnak igazán mit kezdeni a nemzeti kérdéssel. A szélsőjobb viszont újra szakadékba vezetné az országot és a nemzetet. A megoldás kulcsát a Fidesz kezében véli meglátni, de csak azért, mert más lehetőség nincs. Sajnos vannak rossz tapasztalataink. De persze még több reményünk. Mert ahogy a megboldogult Brandon Lee mondta a „Hollóban”: „Nem eshet örökké.”