Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az uralkodó hirtelen haragú, mondhatni szeszélyes ember volt. Bár Schopenhauert nem nagyon olvasott, világképét alapvetően az akarat határozta meg. Nem bírta elviselni, ha valami nem az akarata szerint történt, az ilyen esetek a végletekig felingerelték, szabályos dührohamokat kapott. Az olyan fogalmakat mint ’lehetetlen’ vagy ’alkalmatlan’ nem ismerte, akaratának meghiúsulását mindig is a rosszindulat aktusának tartotta. Ebből a szempontból nem tett különbséget az élő személyek és a holt tárgyak között, utóbbiakat éppúgy felruházta a rosszakarás képességével, amiért aztán olykor-olykor meg is büntette őket.

Az uralkodó saját magával meglehetősen elégedett volt, aminek gyakran verbálisan is hangot adott. Udvartartása rajongását nem csak jól tűrte, de egyenesen el is várta. A testi közelség általában kifejezetten az ínyére volt, az udvarhölgyek kényeztetését, simogatásait, csókjait leereszkedő jóindulattal vette tudomásul. Vetélytársat természetesen ezen a területen sem tűrt maga mellett, így mindenki óvakodott attól, hogy jelenlétében rajta kívül mást is kitüntessen érzelmeinek testi megnyilvánulásával. Ha ilyesmi mégis előfordult, az uralkodó nyomban ott termett, és rögvest befurakodott az intimitást keresők közé, és csöppet sem érdekelte, hogy éppen házastársakat, testvéreket, vagy éppen szülőt és gyerekét választja szét.

Az uralkodó kerekded, a szó igazi értelmében testes ember volt, de ez egy cseppet sem zavarta, sőt. Különösen kerek pocakjára volt büszke, erre gyakran fel is hívta környezete figyelmét, mindenkinek kötelező volt megdicsérnie. Étkezni módfelett szeretett, a nap bármely pillanatában eszébe juthatott, hogy igazán harapna vagy kortyolna valamit. Ilyenkor udvartartása ugrott, hiszen az elemi erejű, elsöprő dühkitörést senki sem akarta megkockáztatni. Különösen a húst és az édességet kedvelte, de nem szerette, ha valamit túlfűszereztek, illetve ha túl sokat kellett rágnia. Hogy az ilyen étellel mit tett, ha nem volt elég elővigyázatos, és már beleharapott, nos, azt itt a gusztus okán nem részletezzük.

Az uralkodó a tisztaságnak viszont már korántsem volt akkora barátja. Azt, hogy koszos volt, nem igazán merte kimondani senki, azt pedig, hogy néha kifejezetten szaglott, pláne nem, de bizony ez volt az igazság. Kézzel szeretett a leginkább enni, ujjait pedig a ruhájába törölte, és ez még a jobbik eset volt, hiszen előfordult nem is ritkán, hogy inkább a máséba. Különböző cselekkel kellett rávenni arra, hogy elhasznált ruháit cserélje, vagy hogy megfürödjék. Erre akkor volt a legnagyobb esély, ha gondoskodtak közben a szórakoztatásáról is, azt pedig talán említeni sem kell külön, hogy elvárta, hogy fürdessék. Egyedül a fogmosás önálló elvégzéséhez ragaszkodott, ami aztán olyan is lett.

Az uralkodó általában is kiszolgáltatta magát, mégpedig a legteljesebb természetességgel. Fel sem merült benne, hogy egyedül kellene öltözködnie, vagy akár csak egy pohár vizet töltenie, és legfőképp, hogy egyetlen egy percig is egyedül kellene gondoskodnia a saját szórakoztatásáról. A legelképesztőbb hanghatásokkal volt képes felhívni magára a figyelmet, ha úgy érezte, hogy az lankad, vagy netán elkalandozik. Mindig igényelte a társaságot, legszívesebben éjszakára is maga mellé parancsolt valakit, bár e tekintetben elég válogatós volt a kiszemelt személyt illetően. Ha ezt esetleg elmulasztotta, akkor képes volt éjjel felébredve egyszerűen bemászni valaki más ágyába, és a meleg testhez furakodni.

Az uralkodó keveset adott a hagyományos udvariassági formákra. Bárkit félbeszakított, ha fontos mondandója akadt, ez pedig nála nagyon gyakran fordult elő. Gyakorlatilag folyamatosan beszélt, ha ébren volt. Előszeretettel evett bele mások ételébe, sőt kijelenthető, hogy akkor ízlett neki a legjobban a falat, ha azt más tányérjából vehette el. Képes volt a legalkalmatlanabb időben és helyzetben elaludni, függetlenül attól, hogy ez udvartartásának milyen nehézséget okozott.

Az uralkodót a magántulajdonhoz is sajátos viszony fűzte. Azt, hogy nem ismerte volna ezt a jogi jelenséget, nem állíthatjuk, hiszen azt mindig pontosan tudta, hogy mi az övé. A másokéval volt baja. Pontosabban nem is volt vele baja, csak éppen nem tartotta feltétlenül tiszteletben. Alkalomadtán kisajátította. Nem kapzsi volt, ellenkezőleg, nagyon bőkezű is tudott lenni, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyszer eladományozott jószágokat gyakran egyszerű szeszélyből visszavette, sőt, mintha sokszor nem is emlékezett volna arra, hogy ezekről valaha is lemondott.

Az uralkodót mindezek ellenére udvartartása a rajongásig, és teljesen őszintén szerette, nem túlzás kijelenteni, hogy imádatuk tárgya volt. Ami nem is csoda, hiszen az uralkodó még alig múlt két éves.