Már többször írtam a nemzeti érzésről a Sárdobálón. Ezúttal az első demokratikus magyar állam tizennégy védelmezője mártírhalálának 160. évfordulója alkalmából a Himnuszt vettem elő.

Először is megjegyezném, hogy a Himnusz szövegét nem szeretem közel annyira, mint Erkel Ferenc zenéjét. Ugyanis nem véletlen, hogy a Himnuszt olyan nehéz szépen elénekelni: igazi romantikus operaszerző főműve ez a megzenésítés. Nemcsak ezt a hangterjedelmet, de az oktávugrást sem könnyű tisztán megoldani, ha valakinek nincs zenei előképzettsége. Cserébe viszont: nagyot vállalunk, és sokat kapunk; a Himnusz zenéjét nemcsak azért szerethetjük, mert a miénk, hanem azért is, mert kompromisszumok nélküli, időtálló remekmű.

A költeménnyel más a helyzet: azt nehezebb helyesen értelmezni. "Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt" - írja Kölcsey, és ha versét szó szerint értelmezzük, arra gondolhatunk, hogy most már jöhet a kényelem: nemzetünk van, államunk van, demokráciánk van, nem jön több büntetés a felső vezetőségtől.

De vajon nem követett-e el a magyar nép sok tagja azóta olyan bűnöket, amelyekért az egész nemzetnek kellett bűnhődnie? A nemzetiségi kérdés félresöprése, majd később a Második Világháború nem súlyosbították-e a következményeket: az önállósult szomszédos államok Trianon utáni kisebbségi politikáját és a szovjet blokk jó negyvenévnyi uralmát? A szlovák nyelvtörvény vajon részben nem olyan politika következménye-e, amely bőven a Himnusz keletkezése után folyt?

Én a jövőért való bűnhődést a Himnuszban önellentmondásként értelmezem, szándékos önellentmondásként. Ugyanis feldolgozhatatlan, ha egy ember nem rendelkezik az alapvető emberi jogaival, így akár a nemzetiségéhez kapcsolódó jogokkal sem. Ez az a megaláztatás, ami miatt Kölcsey azt állíthatta, hogy megbűnhődtünk már a jövőért - mindannyiunk születése előtt.

Kölcsey ugyan a népről beszél, nem az egyes emberekről, de ez sem igazolná a szó szerinti értelmezést: szó szerint az állítás semmitmondó volna. Egy nép nem lehet kollektíve bűnös, tehát igazságosan nem is bűnhődhet. Kölcsey azért említi a népet, nem pedig a magyarokat, mert nem fogadja el, hogy bárkit is kirekesszenek, hátrányosan megkülönböztessenek, pusztán azért, mert magyar. És Kölcsey érve emellett a teljes költemény: sokféle viharon kellett ennek a nemzetnek átmennie, hát most már nemzetként hagyják békén. Ez az, ami időtálló ebben a versben.

Külpol-kitérő

Az eheti rádióadás témájához kapcsolódva: pontosan ugyanez a retorika szülte meg Izrael államot. A zsidó nép olyan megaláztatásokon ment keresztül az elmúlt évszázadokban - és ezután még a náci tömeggyilkosságokon is -, melyekért megérdemli, hogy ezentúl békén hagyják. Ugyanakkor - ahogyan a magyar nép esetében - a múltbeli és jövőbeni megaláztatások és szenvedések nem igazolhatnak semmilyen bűnt, amit a zsidó nép tagjai adott esetben elkövettek vagy elkövetnek.

De egyrészt: ezek az esetek egyediek. A negyvenes évek zsidó terroristái miatt nem lehet egy nép nemzetállamát elvitatni, ahogyan a "Magyar Gárda" "hagyományőrző" akciói miatt sem lehet elvitatni a szlovákiai magyaroktól anyanyelvük használatát.

Másrészt: a zsidó néptől a saját államot nem lehet elvitatni. Ahogyan a magyar néptől sem a saját államát. A dolgot jogilag kell megoldani, éspedig mennél hamarabb, annál jobb. Magyarország és Erdély között már nem kell útlevél, és talán az ennél bonyolultabb fennmaradt problémák is belátható időn belül megoldódnak. És ott van Izrael és a palesztin nép esete: azt a konfliktust is meg kell oldani valami hasonló módon, amint lehet. Bűnök elkövetése nélkül, ami mindkét oldalra igaz. De Izrael létjogosultságát nem lehet megkérdőjelezni, mint a Hamasz teszi.