Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Dr. B. András, az irodalomtudományok doktora boldog bódulatban kortyolgatta a vörös Ursust a kolozsvári kávéházban, miközben igyekezett úgy tenni, mintha figyelné kollégája fejtegetését Valeria Koch költészetéről. A germanisztikai konferencia hivatalos része lezárult, előadása a műfordítások közvetítő szerepéről sikeresnek tűnt. Este még leisszák magukat, aztán másnap irány haza, Budapestre. Dr. B. András többször járt már Kolozsvárott, Temesváron vagy éppen Nagyszebenben germanisztikai konferencián, hiszen az ilyesmi jól mutatott a szakmai önéletrajzban, lehetett kapcsolatokat építeni, kellemes kikapcsolódás volt, sőt némi készpénzzel is járt. Egy német alapítvány finanszírozta, német, osztrák, magyar és román kutatók ismertették legújabb eredményeiket a dél-kelet-európai német irodalom témakörében. A helyszínen persze mindig kiderült, hogy a néhány magyar kivételével mindenki erdélyi szász: vagy kitelepült, vagy már azóta vissza is települt. De hát attól még, hogy sikeresen megfejték a német államot egy kis nosztalgiautazásra, más is sütögetheti a pecsenyéjét a tűz körül. A pecsenye része volt a kellemes sörözgetés. A hideg zuhany másnap következett.

Dr. B. András ebéd után még lezuhanyozott, bepakolta a kofferjét és belebújt a zakójába. Automatikusan végigsimított a belső zsebén, ahol az útlevél és a pénztárca volt. Volt. Előző este még ott volt. A kávézóban. Ahol a második sörnél már olyan melege lett, hogy levette a zakót, és maga mögé, a karfára terítette. Hát onnan nem volt nehéz kiemelni. De ez most lényegtelen is, a kérdés az, hogyan jut így haza. Szerencsére vele utazó kollégája, Dr. Sz. Zoltán kolozsvári születésű volt, és csak a rendszerváltás után kapott állást a budapesti egyetemen. András elrohant a konzulátusra, míg Zoltán megtankolt, hogy minél hamarabb indulhassanak. Mivel már nem volt félfogadási idő, egy készséges, de kissé ütődött biztonsági őrt sikerült csak előkeríteni, aki aztán nagy nehezen előcsalogatott egy ügyintézőt. Tessék elmenni a rendőrségre, addig nem tehetünk semmit. Értem, és az hol van? Ó, egész közel, gyakorlatilag srégen szembe. András kiszaladt, egyenesen Zoltánba, aki nagyon elcsodálkozott, hiszen a rendőrkapitányság tíz éve költözött el a megadott címről. De szerencsére tudta, hova, kocsival csak öt perc.

A rendőrségen senki sem értett magyarul. Zoltán képviselte az ügyet, és nagyon hamar eljutottak egy nyomozóhoz. A szobában, ahová betessékelték őket, csak egy ócska szekrény, egy kopott, rozoga asztal és három nyikorgó szék állt, de a nyomozó öltözéke kifogástalan volt, sűrű, fekete haja pedig hátra volt pomádézva. Mircea Geoana nézhetett így ki fiatal korában. Gondosan behajtotta a papírlap szélét margónak, majd Zoltán kezébe adta, és diktálta, hogy mit írjon. Zoltán egy darabig még fordított Andrásnak, de aztán abbahagyta, hiszen az egész formaság volt. Személyi adatok (Születési hely, megye. Mi az, hogy nincs megye? Budapest nem tartozik megyéhez. Romániában ilyen nincs, minden város tartozik egy megyéhez. Írja, Judetul Pest.), elvesztés vagy ellopás körülményei. Aláírás, pecsét. Udvarias mosoly, kézfogás, jókívánságok, és sajnálkozás, hogy ilyesmi érte országunkban. Mint egy európai rendőrség.

Nyomás vissza a konzulátusra, mert időközben sötétedni kezdett. Az ügyintéző nagy kelletlenül előjött, átvette a jegyzőkönyvet, majd András kezébe nyomott egy nyomtatványt: tessék kitölteni. De hát ez románul van! És? Nem tudom kitölteni, mert nem értek románul. Mit nem lehet azon érteni, hogy professia? Oké, az foglalkozás, de nem tudom románul azt, hogy tanár. Professor, mi lenne más? Nem volt értelme vitatkozni, inkább Zoltánhoz fordult, és közösen szépen kitöltöttek egy újabb értelmetlen nyomtatványt. Közben befutott egy idős pár, a bácsinak is ellopták az útlevelét. Azt legalább sikerült megakadályozni, hogy őket is rossz helyre küldjék. András már a kezében érezte a követségi igazolást, amivel beléphet Magyarországra, amikor az ügyintéző előhúzott még egy lapot: a vámnyilatkozatot is tessék kitölteni. De minek? Jó, nem kérdezem, töltöm. És akkor ezt be kell vinni a vámhivatalba. Ilyenkor? Már minden bezárt. Nagyváradon hétig nyitva vannak. De nem érünk oda hétig! Sajnálom, akkor majd holnap utazik haza. Közben visszajött sírva az idős pár, hogy a rendőrségen nagyon kedvesek, de senki nem ért magyarul, és nem tudták elmagyarázni, mit akarnak. Az ügyintéző dúltan elviharzott.

Száguldás Nagyváradon át, hazafelé. Természetesen meg sem próbálták megkeresni a vámhivatalt. Milyen vámnyilatkozatra lenne szüksége, és kinek? A román határőr unottan intett már messziről. A magyar határőröknél megálltak, mert kellett egy pecsét a követségi igazolásra, csak úgy lehet otthon majd új útlevelet igényelni. Senki sem kérdezett semmit, kicsit piszmogtak, aztán vége lett. Hazaértek. Dr. B. András, az irodalomtudományok doktora pedig még egy darabig azon merengett, hogy lehet valami igazság a dákoromán kontinuitásban. Római hatékonyság, hun arrogancia.