Óriási divatja van manapság a misztikus thrillereknek, Dan Brown pl. sorozatban szállítja őket. De aki A Da Vinci-kód-nál vagy az Angyalok és démonok-nál komolyabb olvasmányra vágyik, annak inkább Umberto Eco-t ajánlom. A Foucault-inga a titkos társaságok és összeesküvések regénye. Azt a filozófiailag érdekes kérdést járja körül, hogy van-e terv, irányítja-e valaki a történelmet. És természetesen eljut addig a posztmodern felismerésig, hogy a hiedelmek valósággá válnak, tehát ha hiszünk az összeesküvésben, akkor az meg is fog valósulni. De ez persze csak regény. Ami pontosan azt jelenti, hogy a valóság sokkal ijesztőbb. Eco a Hat séta a fikció erdejében című kötetében (Európa, Budapest, 1995; az angol eredeti Six Walks int he Fictional Woods, Harvard University Press, Cambridge-London, 1994) a valóság és fikció viszonyát vizsgálja különböző szemszögekből. A hat séta közül a kedvencem a Fiktív jegyzőkönyvek, hiszen ez nem csak a történelemhez kötődik, de politikai értelemben is aktuális. Az antiszemita gondolkodás közhelyei ugyanis vagy azért hasonlítanak annyira egymásra, mert tényleg a valóságot írják le, vagy azért, mert ugyanazt a fikciót ismétlik újra és újra. Kérdezzük meg hát Umberto Eco-t, hogy ki találta ki a zsidó világ-összeesküvés történetét!

A történetünk régen kezdődött. 1307-ben IV. (Szép) Fülöp francia király feloszlatta a templomos lovagrendet, megirigyelve annak hatalmas vagyonát. A kor szokásai szerint eretnekséggel vádolta meg az utolsó nagymestert, Jacques de Molay-t, akit aztán máglyán égettek el. Ezzel megszületett a templomosok kincsének és titkának legendája, hiszen egy ilyen nagyszabású esemény mögött biztos több húzódott. A legenda következő eleme 1614-15-ben keletkezett az ún. rózsakeresztes kiáltványokkal: a barokk szimbolikától terhes, névtelen röplapok a Fama Fraternitas létéről számoltak be, és az állítólagos alapítóról, a halálból feltámadt Christian Rosenkreuz-ról. A két szálat a 18. században az ún. skót rítusú (valójában francia) szabadkőművesség kapcsolta össze: Salamon templomának titkát a templomosok, majd a rózsakeresztesek őrizték és adták tovább a szabadkőműveseknek. A felvilágosodás kora amúgy is hemzsegett a misztikus alakoktól, két halhatatlan is járta a hiszékeny királyi udvarokat: St. Germain grófja és Cagliostro. Nem meglepő, hogy Luchet márki a francia forradalmat is egy titkos társaság művének tartotta. 1798-ban aztán Barruel abbé le is írta, hogy a jakobinusok az illuminátusoktól kapták az utasításaikat, akik a szabadkőművesek, ők pedig a templomosok utódai. Majd Napóleon belügyminisztere, Fouché hamisíttatott egy levelet, amely kideríti, hogy a templomosok valójában zsidó irányítás alá kerültek. A célja valószínűleg a zsidók egyenjogúsításának megakadályozása lehetett.

A történet váza tehát összeállt, most már csak fogyaszthatóbb köntösbe kellett öltöztetni. Azt, hogy a bűnbak szerepét bárki eljátszhatja, mutatja, hogy Eugene Sue jezsuita világ-összeesküvésről írt regényt, Maurice Joly viszont ebből egy III. Napóleon-ellenes pamfletet szerkesztett, ahol maga a császár játssza el a világhódító gonosz szerepét. Közben Dumas egy másik regényben ismét az illuminátusokat vette elő, akik egy hátborzongató temetői jelentben beszélik meg terveiket. És ekkor lépett színre Hermann Goedsche német postatisztviselő, aki 1868-ban álnéven írt ponyvaregényében a temetői jelenetet Prágába helyezte, ahol zsidó rabbik mondják fel Sue és Joly szövegét. Ezután francia és orosz újságok tényként számoltak be az esetről, általában egy fiktív angol diplomatára hivatkozva. A történet így került tehát Oroszországba, ahol egy udvari intrika hozott benne új fordulatot. Cyon, a cár egyik tanácsadója lemásolta Joly pamfletjét, de célpontja Witte, a rivális tanácsadó lett. Witte embere, Racskovszkij azonban egy házkutatás során megtalálta, átírta Cyon ellen, sőt felturbózta Goedsche szövegével. Ezzel megszületett a Cion bölcseinek jegyzőkönyve. Nyomtatásban aztán Szergej Nyilusz vándorszerzetes előszavával jelent meg.

A szöveg további karrierje közismert. Antiszemita szervezetek újra és újra kiadják, és szörnyülködnek rajta. Hiszen a Jegyzőkönyvben a zsidók mindent magukra vállalnak. Ők irányítják a multinacionális tőkét és a kapitalizmust. Ők robbantják ki a forradalmakat és építik a kommunizmust. Mindehhez elbutítják a népet az oktatás tönkretételével. Felbomlasztják a hagyományos közösségeket: az egyházat, a nemzetet, a családot. És természetesen az antiszemitizmust is ők szítják, hiszen a szegény, szerencsétlen zsidók kiirtásának az árán megszerezhetik a gójok lelkiismereti zsarolásának lehetőségét. De hogy lehet komolyan venni egy ennyire hihetetlen szöveget? És hogyhogy nem derült ki, hogy másolt szövegről van szó? De hát réges-régen, közvetlenül a keletkezése után leleplezték már: a Times 1921-ben megírta, hogy a Jegyzőkönyv Joly pamfletjének másolata. Az összeesküvés-elméletek azonban immunisak a leleplezésre, hiszen híveik szerint ezek csak dezinformációs kísérletek, amivel az igazságot akarják eltitkolni az összeesküvők, de éppen ez az igyekezetük bizonyítja az összeesküvés létét és gonosz szándékát. Vagy ahogy Nesta Webster fogalmazott 1924-ben: „Akár valódi, akár nem, a Jegyzőkönyv igenis a világforradalmat propagálja, s tekintve, hogy profetikus hangvételű, és módfelett hasonlít bizonyos múltbeli titkos társaságok jegyzőkönyveihez, vagy egy ilyen társaság műve, vagy pedig olyasvalakié, aki mindent tudott a titkos társaságokról, és reprodukálni volt képes ideáikat és frazeológiájukat.” No comment.

Kolbenheyer kommentpolitikája