Közhely, hogy az iparosodással a világunk gyökeresen megváltozott. De a nyilvánvaló igazság mögött igen érdekes részletek rejtőzhetnek. Ebben reménykedtem, amikor kézbe vettem A. Roger Ekirch At Day’s Close (A nap végén; Norton, New York-London, 2005) című könyvét, ami az éjszaka történetének megírására vállalkozott, legalábbis a modernitást megelőző koraújkorban (16-18. század). Az idézetekkel és képekkel teletűzdelt, vaskos könyv azután komótos tempóban vezetett végig az éjszaka különböző aspektusain. Az első fejezet az éjszaka veszélyeit tekinti át, mind a lélekre leselkedőket az ördögtől a boszorkányokig, mind a testet fenyegető erőszakot és tűzvészt. A második fejezetben a nappali világ törékenységét járjuk körül, az állami és egyházi intézmények éjjeli megbénulását, a lakóházak éjjeli elbarikádozását és az éjszakai utazás nehézségeit. A harmadik fejezet az éjszakai tevékenységeket mutatja be a szükségszerű munkától a szórakozás különböző válfajaiig, és az egyes társadalmi csoportok ebbéli szerepét. Végül az utolsó fejezetben van szó a legalapvetőbb éjjeli tevékenységről, az alvásról, annak rituáléjáról és ritmusáról. Nem csak a témakörök száma és sokfélesége kelti azt az érzést az olvasóban, hogy egy kifogyhatatlan kulturális diszkont-áruházba keveredett, hanem a feldolgozási mód is. Ekirch ugyanis példák garmadáján keresztül mutatja be az éjszaka arcait, mégpedig személyes példák: naplók, levelek, újságcikkek, irodalmi alkotások szövegén át. Ebben a rövid ismertetőben én csak három apró fiókot nyitnék ki, amik leginkább megragadtak.

Az éjszaka egyik nagy csábítása a szexualitás, amit a preindusztriális világ intézményei alig voltak képesek ellenőrizni. Márpedig a társadalom, a gazdaság, sőt a politika alapvető egységét képező család védelme roppant fontos volt. Ezért alakulhatott ki az angolul bundling-nak nevezett szokás: a szerelmes fiatalok együtt, egy ágyban tölthetik az éjszakát valamelyik család lakóhelyén – de szigorúan felöltözve. A fiúnak meg kellett esküdnie, hogy nem tör a lány szüzességére, de sok helyen emellett még gyakorlati intézkedéseket is tettek. Összevarrták a lányok szoknyáját, vagy egyenesen egy-egy zsákba varrták be a szerelmeseket. Számtalan forrás tanúsítja, hogy nem egyszerűen kényszerintézkedésnek tartották (ha már nem tudják megakadályozni, legalább ellenőrzik az együttlétet), hanem az udvarlás fontos fázisának, amikor még szabadon eldönthető, hogy a fiatalok örökké egy pár lesznek-e vagy sem. Az ilyen módon együtt töltött éjszaka után ugyanis még mindkét fél visszakozhatott anélkül, hogy ez bárkinek a becsületén foltot ejtett volna.

De nem csak a szerelmesek feküdtek egymás mellett. Az egyedül alvás nagyon modern luxus, sőt a legtöbb régi ember számára valószínűleg aberrációnak is tűnne. Az együtt alvásnak komoly gyakorlati haszna is volt. Egyrészt jobban megtartotta a meleget, másrészt általánosságban is biztonságot nyújtott az éjszaka számtalan veszélyével szemben. Ebből aztán lelki szükséglet vált: az ágyastárssal oszthatta meg az ember a gondolatait, érzéseit. Az éjszaka ráadásul lebontotta a nappal áthághatatlannak tűnő korlátokat, ilyenkor sokkal szabadabban beszélhetett egymással férfi és nő, felnőtt és gyerek, úr és szolga. Sokszor az ágy volt a napközben különböző helyeken dolgozó családtagok találkahelye, ahol elalvás előtt megbeszélhették ügyes-bajos dolgaikat. Együtt küzdöttek az éjjeli álom ellenségei, az ágyakat elárasztó bolhák, tetvek és poloskák ellen is. Az együtt alvás és a teljes sötétség (a világítás drága volt) olyan intimitást teremtett, ami lehetővé tette a gyengébb fél számára, hogy elérje, amit nappal lehetetlen. A gyengédség néha erőszakba is torkolhatott: a feleségük kezétől elhalálozott férjek általában az ágyban fejezték be életüket …

Számomra a legújabb és legmeglepőbb megállapítása a könyvnek az volt, hogy az iparosítás, azaz világítás előtti éjszaka más alvásritmust alakított ki, mint ami nekünk ma természetes. Mivel az éjszaka a természetes világítás megszűnésével kezdődött, az év nagy részén hosszabb volt, mint amit ma éjjelnek tekintünk. Bár a könyv hosszan sorolja, mi mindent csináltak az emberek már akkor is éjszaka, valójában a nap vége nagyon komoly határvonal volt, amikor a legtöbb nappali tevékenységet abba kellett hagyni. Az emberek tehát korábban ágyba bújtak (ezzel tüzelőt és világítást is spóroltak). De nem aludták végig az éjszakát, mint mi tesszük. Az ún. első alvás után felébredtek, és akár több óra hosszan is ébren voltak. Általában csak elmélkedtek, vagy ágytársukkal beszélgettek, de volt, aki dolgozott vagy tanult még egy kicsit. Utána következett a reggeli alvásnak nevezett szakasz. Ez azt is jelentette, hogy az álmaik sokkal elevenebbek voltak, az írástudók néha fel is jegyezték, a többiek elmesélték egymásnak. Ekirch azzal zárja a könyvét, hogy az éjszaka meghódításával valamit talán el is veszítettünk: egy egész különös ösvényt a lelkünkhöz, az éjszakai önreflexiót.

Kolbenheyer kommentpolitikája