A mai Magyarországon kollektivista ellenforradalom zajlik – mondhatnánk, ha lett volna bármikor is individualista forradalom. De nem volt, legalábbis a 20. században nem, pedig a nyugati civilizáció mindhárom alappillére – az antikvitás, a kereszténység és a felvilágosodás – az egyént emelte a közösség elé és fölé: az egyén hírnevét, az egyén lelkét és az egyén szabadságát. Ezt romboljuk most le, amikor a közösség oltárán feláldozzuk az egyént. Ez köti össze ugyanis a következőkben ismertetett négy problémakört: a kollektivizmus négy halálos bűnét.
1. piacellenes etatizmus (04.15.), 2. romantikus etnicizmus (04.16.), 3. álszent moralizmus (04.18.), 4. többségi zsarnokság (04.19.)
Magyarország húsz éve nemzetállam, vagy inkább az lehetne. Mert ma Magyarországon sokan még mindig származási kérdésnek tartják a nemzethez való tartozást, természetesnek veszik, hogy bizonyos jellegzetességek lehetetlenné teszik valakinek a magyarságát, és feketén-fehéren „mi”-re és „ők”-re osztják a világot. Ma Magyarországon tömeges tévhit, hogy a magyarság minden szomszédjától különböző, ősi nemzet, hogy a zsidók és a cigányok nem magyarok, és hogy a magyarság védekezésre kényszerül az idegenekkel szemben. Mindezt a közösség nevében: dicső nemzet, közös örökség. A magyarság kultúrája ugyanis eredeti és egyedi, a zsidók uralkodni akarnak, a cigányok meg túlszaporodnak. Ezzel a szemlélettel azonban három súlyos probléma van: ostobának néz, feszültségeket gerjeszt és megöli az egyéni szabadságot.
A nemzetek politikai képződmények, nem etnikai kategóriák. Igaz ez a megállapítás akkor is, ha a legkorábbi politikai közösségeket vizsgáljuk meg: a közös törvények és vezetők tették politikai egységgé az izraelitákat, a populus Romanust vagy a hét magyar törzset. A modern értelemben vett polgári nemzetek pedig a 18-19. században jöttek létre, mifelénk éppenséggel az 1848-as forradalom konstruálta meg a hon egyenjogú tagjaiból álló nemzeti közösséget. Szokás mondani, hogy a tisztán államnemzeti nyugat-európai és amerikai fejlődéstől eltérően Közép- és Kelet-Európában az anyanyelvi kultúra lett a nemzetté válás alapja, de ez egyrészt féligazság (lásd: horvát, szerb és bosnyák nemzetek), másrészt végeredményben itt is az államiságért folyt a küzdelem, és az ebben elbukók nem is váltak nemzetté. A nemzetek tagjait a közös öntudat (identitás) tartja össze, nem a származás; a nyelv, a vallás, a kultúra pedig a történelem folyamán teljesen megváltozhat a politikai közösség felbomlása nélkül. A nemzeti történelem ideológiai műfaj, fikció (nem véletlenül volt Múzsája is).
A megfigyelés azt mutatja, hogy ahogyan a nemzetek, úgy a nemzeteken belüli faji és etnikai kategóriák is társadalmi konstrukciók – annak ellenére, hogy a bőrszín vagy a nyelvhasználat valós létezők. A megfigyelés azt is mutatja, hogy a fajilag, etnikailag szegregált társadalmak túlértékelik ezeknek a jellemzőknek a fontosságát, és más társadalmi problémákat fednek el velük. A magyar történelmet a 19. század elejétől végigkíséri a nemzethalál apokaliptikus víziója, az „egyedül vagyunk” paranoiája, ami néha a különlegesség nagyzolási mániájába csapott át. A 20. századi társadalmi mobilitást kísérő természetes feszültségeket antiszemita narratívával magyarázták, aminek a következménye a holokausztban való bűnrészesség lett: ezzel a traumával azóta sem bír szembenézni a magyar társadalom. A nyugati világban a ’80-as években megindult újabb modernizáció a rendszerváltás után Magyarországot is elérte, ennek elkeserítő veszteségeit pedig a társadalom „cigánykérdésként” akarja letudni, a következményeket a bőrünkön tapasztaljuk.
A nemzeti identitás közösséget teremt, de a szabad egyén vállalása. A 19. század nacionalistái még jól tudták ezt, ezért is voltak mindannyian hithű liberálisok. A szabad nemzet csak szabad egyének közössége lehet. A kollektivizmus bűne a rossz szeretőé: állandó féltékenykedése csak taszít. Miért kellene mindenben nemzetinek lenni? Dönthesse el mindenki, hogy akar-e ehhez a közösséghez tartozni vagy nem, de álljon szabadságában ténylegesen mindkettő: a csatlakozás és a kiválás is. Az egyének világa sokkal színesebb, mint a kollektívák „mi” és „ők” masszái. Az identitás finoman rétegzett, bonyolult dolog, létezik többszörös kötődés, és ezek összege nem állandó érték: nem kevésbé magyar valaki, aki közben más is. Ha több testvérem van, akkor nem szeretem őket kevésbé, mint ha csak egy. A kollektivizmus kollektív önzést és kollektív gyűlöletet szül: amikor azért folyik a küzdelem, hogy ki „érdemel meg” valamit és ki nem. A kollektív gyűlölet a második halálos bűn. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!
