Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az egész az árnyék miatt kezdődött. Én mondtam a Lacinak, hogy nem éri meg, engem nem zavar annyira, ha napon áll a kocsi, úgyis csak este megyünk haza, addigra lehűl valamennyire. Mert akkor még szinte semmi sem volt a kertünkben, a szomszédnak meg már állt a háza, és a kerítés mellett ott volt ez a néhány fa. És hát a Laci automatikusan odaparkolt a fa alá, az árnyékba. Én rögtön láttam, hogy a szomszédasszony felnéz, és elsötétül az arca, tudtam, no, itt baj lesz. De a Lacival ilyenkor nem lehet beszélni, csak hajtogatta, hogy ez itt közterület, oda áll, ahova akar, különben is mit sajnálja tőle az árnyékot, amikor az ő kocsija benn áll a kertben. Ebben mondjuk igaza volt, de akkor is minek veszekedni a szomszédokkal főleg, ha mi is ki akarunk ide költözni. Ezt elég sokszor elmondtam neki, így aztán egy idő múlva már nem oda parkolt, de addigra már minden elromlott. Persze nem egyszerre vettük észre, de ha mindezt tudom előre …

Az úgy kezdődött, hogy egyre többet jöttünk ki a kertbe. A Rozi még kicsi volt, nagyon élvezett a fűben mászkálni, bogarászni. Addig felé se néztünk a kertnek, még a Laci apja vette valamikor, kezdetben kertészkedett benne, de ahogy öregedett, felhagyott vele. Nekünk meg nem sok kedvünk volt a kapáláshoz, hétvégente nappal aludtunk, éjjel buliztunk, nem érdekelt a kert. De amikor megszültem a Rozit, rájöttem, hogy jó vele a napon ücsörögni tavasszal, nyáron meg a diófa árnyékában (az a kert túlvégében volt, oda nem lehetett parkolni). Amikor először nyírt füvet a szomszéd, csak arra gondoltam, milyen pech, hogy pont most, amikor mi is kinn vagyunk. De aztán egyre gyanúsabb lett. Ahogy megjelentünk, ő is előbukkant a házából és csinálni kezdett valamit. Füvet nyírt, fát fűrészelt, fanyesedéket aprított, mindezt persze géppel, jó hangosan. Vagy elkezdett lombot égetni, esetleg permetezni, hogy a bűztől rohanjunk haza. Jobban összeveszni már nem tudtunk, csak abban bíztunk, hogy ha kiköltözünk ide, napi huszonnégy órában csak nem tud szemétkedni.

El is kezdtük az építkezést. A Laci akkor már a vízműnél dolgozott mint villanyszerelő. Jó volt a munkaidő, mert korán kezdett, de kettő fele már kinn volt, ránézni a munkásokra, később meg ő is melózott, a vizet, villanyt ő kötötte be. Meg azért is jó volt a vízmű, mert azzal a hatalmas autóval járkáltak délelőtt, hogy ha bárhol gubanc van, meg tudják javítani, és hát nem volt nehéz szinte mindennap a kert felé kerülni, kivinni néhány zsák homokot, pár téglát, csöveket, mikor mi kellett. Hát, egyszer csak jön a levél, hogy etikai vizsgálat indul Laci ellen. Mert hogy lakossági bejelentés jött, méghozzá anonim, az azt jelenti, hogy név nélkül, a gerinctelen féreg mindenit, hogy a Laci magáncélra használja a vállalati autót. Annyira dühös volt, hogy rögtön fel akart mondani, hogy azt sose nézi senki, hogy dolgozik, csak ez a kis kedvezmény fáj nekik, alig bírtam lebeszélni róla. Mondtam, itt a kis Róza, útban van a Robi is, hát most ne legyen nekem az építkezés közepén munkanélküli. Végül kapott egy írásbeli megrovást, de fuvarozni többet nem lehetett.

Amikor végre kiköltöztünk, igyekeztem jóban lenni a szomszédokkal, már amennyire még lehet. Hátha spongyát lehet dobni a történtekre. Aztán idekerült Szotyi. Egyszer csak besétált a kertkapun, és nem lehetett elkergetni sem. A koszos fehér és fekete foltjai miatt neveztük el így, hamar megtanulta a nevét. A gyerekek rögtön imádták, pedig nem kis dög. Én is azt mondtam, maradjon, végül is nem rossz, ha van egy kutya a háznál, ha így kinn lakunk a város szélén, a Laci meg eljár munkába. Csakhogy addigra a szomszéd megvette azt a fehér kakast. Na, azt nem bírta a Szotyi. A hangját. Hát mondjuk nem csodálom, mert ritka idegesítően kukorékolt mindig. És amikor sétálunk, hát a Szotyi berohan a szomszéd nyitott kertkapuján, és megtépi a kakast. Csak akkor engedte el, amikor a szomszéd elkezdte verni bottal. Én kértem elnézést, de nem segített. Aztán tegnap becsönget a szomszéd. Hogy eltűnt a fehér kakas. Mondtam, én nem láttam, és ez igaz is volt. De hogy biztos a Szotyi vitte el. Nem hiszem, mondom, de nézzük meg. Körülnézünk a kertben, sehol semmi. De aztán meglátta a szomszéd a fehér tollat a bokornál. Odamentünk, megkerültük. Ott feküdt a Szotyi, nyelvét vígan lógatta, mellette a kakas – nyakig beásva a földbe.

Kolbenheyer kommentpolitikája