Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Mindez nem véletlen. Oka van. – mondta Annamari, és a kávéscsészével széles mozdulatot tette a Duna, vagy úgy általában a világmindenség irányában. A nagy árvíz már levonult a homokzsákokat is általában eltakarították. A bicikliúton itt-ott még víz állt, de simán áttekertek rajta, csak a cipőjük lett vizes. Annamari, Klári és Imola a szentendrei bicikliúton álltak meg egy kávéra. A gyerekeik iskolai táborban voltak, biciklivel mentek oda és vissza, és Kriszti néni megkért néhány szülőt, hogy segítsen a gyerekek kísérésében. Az odaút hétfőn elég borongós volt, visszafelé az anyukák fáztak is, pedig a gyerekek nélkül gyorsabban haladtak. Most, vasárnap, a tábor utolsó napján gyönyörűen sütött a nap, de nem volt kánikula sem, ideális túraidő. Reggel indultak a Margit-hídtól, majd a gyerekekkel ebédelnek, és délután együtt jönnek vissza. Közben beszélgettek. Imola nem igazán ismerte a mási kettőt, ezért csendesebb volt, figyelt, merre kanyarodik a beszélgetés fonala. Leginkább a gyerekekről volt szó, kinek nem ment a helyesírás, vagy ki hogyan mutatta be első szerelmét a szüleinek. Imola kíváncsian hallgatott. Abban biztos volt, hogy Annamari és Klári nagyon mások, mint ő, de azt csak most kezdte sejteni, hogy a felszín és a mély mennyire különbözik.

Igazából Annamari miatt vállalta ezt a biciklizést. Először tornán találkoztak, rögtön lenyűgözte, hogy a nála jó tízessel idősebb nő milyen keményen edz. Aztán az év végi gálaműsoron tudta meg, hogy nagyszerűen énekel, a néptáncosokat kísérő zenekarnak ő volt a szólistája. Amikor ide költöztek, kicsit aggódott, hogy a sok jómódú, otthon unatkozó, háziasszony anyuka milyen unalmas lesz, és végre megnyugodott, hogy Annamari pont olyan önálló és vagány, ahogy Imola magát szerette látni. A gála utáni beszélgetés már furcsa volt. Imola azt nem szerette a néptáncban, hogy a fiúk ugráltak és csapkodtak, a lányok meg közben körbe tipegtek énekelgetve. Amikor ezt Annamarinak is elmondta, biztos volt benne, hogy egyetértenek, de a válasz az volt hogy de hát az életben is így van, a férfiak cselekszenek, vezetnek, a nők meg kísérik és támogatják őket. Most már nem lepődött meg Annamari újabb történetén: amikor a fiának Zolikának nem ment a helyesírás, minden este, edzésből hazajövet, ott várta az asztalon a meleg vacsora és utána az apjával leültek tollbamondani. A meleg vacsora azóta is minden este várja, ha éjféle jön haza, akkor, és hát ezért nem lesz jó az a kislány a Zolikának, mert abban nincs meg ez, tőle nem kapja meg minden este a meleg vacsorát, mint otthon.

Klári lelkesen egyetértett Annamarival, maga is tanár volt, és örült, hogy kifejtheti, bizony ha a szülő nem ül oda a gyerekkel, akkor az hogyan is tanulhatná meg. Csak nem azt várják az iskolától, hogy mindent megtanítson?! Nevetséges, mondta és idegesítően kacarászott. Aztán rögtön áttért a másik kedvenc témájára, hogy milyen szörnyű, hogy egyesek milye iszonyú gazdagok azt sem tudják, mire költsék a pénzüket, míg mondjuk egy egyszerű tanár milye megalázóan keveset keres. Imola világosan látta maga előtt Klári férjét a hatalmas terepjáróban, odafele ő is kísérte őket, vitte a csomagokat, megjavította a defektes bringákat. Aztán Klári a gazdagok ócsárlásában erkölcsi magasságokba is emelkedett, ebben a mai világban nem az jár jól, aki megérdemelné, nem is tudja, hova jutunk így, hova lehet még zülleni. Annamari jelentőségteljesen bólogatott, majd ekkor következett a széles mozdulat a kávéscsészével és a két mondat: – Mindez nem véletlen. Oka van. – Klári és Imola is meghökkenve néztek. – Hát mindennek, ennek a sok árvíznek, ezeknek a katasztrófáknak. Ezek jelek. – Annamari nem mondott többet, nyilván ennyiből is érteni kelet volna.

Imolánál ekkor szakadt el a cérna. – Hülyeség. És még nagyobb hülyeség, ahogy hazudni próbáltok, főleg magatoknak. Ki akarsz becsapni Annamari? A férfi vezet, a nő engedelmeskedik, meg meleg vacsora minden nap, micsoda baromság ez? Olyan önálló nő vagy, és annyira papucs alatt tartod a szerencsétlen férjed és a Zolikát! Klári, te meg ne rinyálj itt szegénységről, akkor az autótok, hogy lakhatnátok benne! – Azzal dühösen hátradőlt, mert tudta, mindez értelmetlen, csak megbántotta őket, de nem megjavította. Nem az a dolga, hogy mindenki élethazugságát nyilvánosságra tárja. Nem erre való a képessége. De ha már van, legalább használja. Bal kezével kis kört írt le az asztal alatt, és visszaforgatta az időt pontosan két perccel. – Mindez nem véletlen – mondta Annamari, és a kávéscsészével széles mozdulatot tette a Duna, vagy úgy általában a világmindenség irányában. Imola bólogatott, elnézett a Duna felé, miközben hümmögött: ¬– Nem bizony, nem bizony. Oka van.

Kolbenheyer kommentpolitikája