Végre itt van Robert Harris legújabb regénye: An Officer and a Spy (Egy tiszt és egy kém; London, Hutchinson, 2013)! Újra történelmi regény, de mégis más. Most nem az ókorban járunk, ahol a források dokumentálta sarokkövek köré az írói fantázia bármit építhet, és nem is valamilyen alternatív időben amire mindez fokozottan igaz. Dreyfus kapitány perére 1894-95-ben került sor, végső felmentésére pedig 1906-ban. Millió dokumentum, korabeli publikáció és tudományos összegzés maradt fenn és készül egyre-másra, az események kimenetele, a bűnösség és ártatlanság kérdése pedig mindenki előtt ismert. Hogy lehet ebből regényt írni? Lehet, mégpedig izgalmas, fordulatos regényt, amiben az előbb felsoroltak ellenére lehet izgulni a hősökért, gondolkodni a rejtélyeken és álmélkodni az intrikákon. És miközben zajlik a bűnügy és felderítése, megismerkedünk a korabeli Párizzsal és Franciaországgal. Fel sem tűnik, annyira természetes a leírás, de a forradalmak, a köztársaság és a baloldali radikalizmus hazája akkoriban még elképesztően merev osztálytársadalom, ahol a katonai előléptetés talán legfontosabb feltétele a „társadalmi csiszoltság”, ahogy az egyik szereplő kifejezi magát. Természetesen Harris most is szembesít minket világunk kortalan, általánosítható jellemzőivel, mint az antiszemitizmus, a nacionalizmus és a titkosszolgálati jogtiprás.

Dreyfus egyértelműen azért vált bűnbakká, mert zsidó volt. Pontosítsunk: az első zsidó tiszt volt a vezérkarban. Pontosítsunk még jobban: német akcentussal beszélő, Elzászból Párizsba költözött, ám német családi és üzleti kapcsolatokkal rendelkező zsidó volt. Egészen pontosan: tiszttársainál sokkal gazdagabb (kamatjövedelmei fizetése tízszeresére rúgtak), sőt azt kifejezetten fitogtató, tudálékos, agresszív és egyben sértődékeny, mindenhol antiszemitákra vadászó zsidó volt. Nem, még véletlenül sem azt mondom, hogy megérdemelte, amit kapott, és azt sem, hogy emiatt nem csoda, hogy gyanús. Hanem csak azt, hogy az író nagyszerűen érzékelteti, hogy az antiszemitizmus nem megrögzött gonoszság vagy súlyos agyi defekt, hanem reflektálatlan érzelmek gomolyaga. A főszereplő, Picquart ezredes nem szereti a zsidókat, és különösen nem szereti Dreyfust, lásd fentiek. Ezért aztán könnyen elfogadja, hogy ő az áruló, hisz ki lehetne az más, ki lehetne nála gyanúsabb, lásd fentiek. És mindez csak akkor válik kínossá számára, amikor rájön, hogy az ítéletnek csak és kizárólag ez az oka, illetve amikor ezzel szintén tisztába lévő felettesei azzal próbálják leszerelni, hogy nem érdemes kínos kérdéseket feszegetni egy zsidó miatt. Az viszont dramaturgiailag tökéletes (és valószínűleg a valóságnak is megfelel), hogy Dreyfus mindettől cseppet sem lesz szimpatikusabb, sőt.

Az antiszemitizmus elhelyezhető egy tágabb keretben, a korszak nacionalista paranoiájában. Franciaországban mindent az 1870-es vereség határoz meg, mondhatjuk, hogy ekkor született meg, de legalábbis ekkor vált felnőtté a francia nemzet. Nagyon egyszerűen: az francia, akinek fáj Sedan (ó igen, arra is utalok). Picquart azért lesz katona, mert a németek elfoglalták szeretett Elzászát. Nagyszerű, ahogy a regénybe teljes természetességgel bele van szőve, hogy minden elzászi beszél németül, egy részüknek a neve is német, egyik kedvenc ételük a Sauerkraut (így, németül), de közben senki, de senki nem teszi fel a kérdést, hogy az elzásziak nem tényleg németek-e, azaz nem a haza megcsonkításáról, hanem a határok etnikai alapú kiigazításáról lehet szó. Azaz egy esetben felteszik: a zsidók miért nem elég hazafiak, miért élnek tovább gondtalanul a német megszállás alatt. Tényleg, miért is? Mindebből következik a hadsereg beteges felülértékelése, a tekintélyhez való görcsös ragaszkodás, az összezárás automatizmusa. Mert nem egyszerűen revansot kell venni, de gyakorlatilag biztos vesztes pozícióból kell azt tenni: minden francia tisztában van a „kettő a háromhoz” tényével, minden két franciára három német, két frankra három márka, két ágyúra három jut. A vereség tudatában készülni a harcra, ez az igazi győzelem, miközben mindent alá is rendelni ennek. Igen, megint arról beszélek: a franciáktól talán nem csak Trianont, hanem a trauma műfaját is kaptuk.

És persze a nemlétező iraki atomfegyverek valamint a lehallgatott szövetséges kormányfők világában a legaktuálisabbnak a titkosszolgálatok jogtipró magtartása tűnik. Nincs új a nap alatt. A titkos adatgyűjtés forrása, de sokszor eredménye is felfedhetetlen, hiszen az veszélyeztetné a szakmai (!) munkát. A titkosszolgák állításai tehát egyszerűen elfogadandók azon az alapon, hogy ők hazafiak. Vagyis aki nem hiszi, az áruló. A titkosszolgálati munka része a dokumentumok kozmetikázása, sőt hamisítása, a tények és vélemények közti határ elmosódása. Mindettől csak egy lépés, ha a „nyilvánvalóan” bűnös személy elleni „bizonyítékokat” kissé felturbózzák, vagy a gyanúra okot adó tényeket összefüggő, ám konstruált narratívába helyezik. Mondhatjuk, hogy koncepciós per folyt, sőt mondjuk is. A hazugsághalmaz lebontása aztán annál lehetetlenebb, mert egyre több karrier kerül veszélybe, és egyre több forrást kell felfedni. Nem véletlen, hogy Dreyfust sem mentik fel rögtön, csak csökkentik a büntetést, majd kegyelmet kap, és csak harmadik menetben rehabilitálják. Az igazi bűnösök persze nem bűnhődnek. Történelmi regény, nem mese.

Kolbenheyer kommentpolitikája