Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Működő országban szeretek lakni. – ez a mondat visszhangzott Peti fejében, amikor bekanyarodott a ház elé. Matthias válaszolta mindenkinek ezt, amikor kérdezték, miért megy vissza Salzburgba, amikor már magyarul is ilyen szépen megtanult. A simára aszfaltozott utak, a virágoktól roskadozó erkélyek és a jól öltözött emberek elég meggyőzően bizonyították a kijelentés igazát. A ház előtti parkoló táblája, miszerint a jogszerűtlenül parkoló autókat a tulaj költségére elszállítják, kissé meghökkentette Petit, de aztán meggyőzte magát, hogy ha bérel egy apartmant egy hétre, akkor nem jogszerűtlen a parkolása (bár a kisördög csak tovább kérdezgette, hogy ezt vajon honnan tudja majd a parkolóőr, ha meg nem is foglalkozik vele, akkor mit ér a tábla?). A házba belépve tisztaság, de nem az otthonról oly ismerős hipószag fogadta. A falon az üzemeltető felhívása, hogy a síbakancsokat rögtön a bejáratnál vegyék le, mert rongálódik a lépcső, no meg a zaj miatt (Lärmbelastung). Oké, nem egy magyaros vendégszeretet, de hát működik, és lássuk be, fontosabb a tisztaság, rend, hatékonyság, mint a mimóza lelkek, különben is, ha betartod a szabályokat, nincs mitől félned, és megy is minden mint a karikacsapás. Nagyszerű lesz ez a hét, mondta a családjának, csalódás kizárva.

Az ezüstbányához vezető mellékutat jelző táblát későn vette észre, persze, benőtte egy fa, nem tehet róla senki. Kicsit továbbment, befordult egy Spar elé, megfordult és vissza. Hamar meglátta a parkolót, volt is egy rakás hely. Elégedetten szállt ki a kocsiból, gyerekek elég lesz az esőkabát, enni majd a bánya után fogunk. A bánya meglepően messze volt, azért azt kiírhatták volna. Ahol megálltak, az az utolsó parkoló volt, a többi persze zsúfolásig tömve, esélytelenek lettek volna beljebb, de akkor is, sőt akkor még inkább, mert mi van, ha továbbmennek. Az eső így már nem csak mellékkörülmény, de kifejezetten bosszantó. Aztán a sor. Hogy lehet ilyen hosszú? Hol a vége? Most akkor hány kassza van? Ez egy sor egyáltalán? Ja, nem, kettő, oké, ti álljatok abba, én ide, meglátjuk, melyik gyorsabb, hát az enyém egyértelműen. De a másik sokkal rövidebb, amit persze nem lehet látni az utcáról, úgyhogy a végén átment a feleségéhez és egy óra múlva már kért is jegyet. Kártyával fizetni? Lehet, de ahhoz jöjjön be a boltba, itt dugja be, PIN, kész. De ez csak három személyre szól, és én ötre kértem! Tényleg? Tessék! És mikor indul a vezetés? Rajta van, 15.40. De most még csak 12 múlt! Sokan vannak. Elnézést, hölgyem! A másik két jegyen más időpont van, de mi együtt mennénk, tudja, a gyerekek … Jaaa, bocs, így rendben? Viszlát!

Vissza az autóhoz, bőrig áztak, saját párájukban dunsztolódva rágták a vigasztalan szendvicseket, vissza a bányához, újra bőrig. A jegyet a kutya se kérte, kaptak köpenyt meg sisakot, a bányába kis sínautón mentek, az mókás volt. Aztán semmi. De tényleg semmi. A vezető érthetetlen tájszólásban beszélt. Néha bekapcsolt egy vetítőt, a filmet a durva sziklafalon nem lehetett látni, hallani meg a kedves utastársak angol audioguide-jaitól nem. És azon kívül semmi. Tisztaság, rend, hatékonyság. Peti elkeseredetten ment vécére, a vizes ruhában végigcsoszogott bányától nagyon pisilhetnékje támadt. A vécében cigiszag, sosem értette, miért vannak külön hamutartók odalenn. Az emberek gyorsan vizeltek, aztán épp csak odatartották a kezük a csap alá, és már mentek. Vagy most azt sem, mivel egy sötétbarna bőrű fiatalember mosott alaposan kezet. Peti érdeklődve nézte. A kézmosás után az arca következett, aztán a mutatóujjával végigdörzsölte a fogsorát. A sor növekedett, többen morogtak, Peti bámult. A mosakodó feltűrte az ingét és mindkét karját megmosta könyökig, szépen szappannal. Utána bevizezte a fejét, és külön megdörzsölte a füle mögött. Az egyik osztrák ekkor már nem bírta, félretolta az előtte állókat, bevizezte a kezét, miközben jól hallhatóan odavetette, hogy hülye. Peti csak nézett tovább. A barna fiatalember ekkor kibújt a jobb papucsából, lábát könnyedén beemelte a mosdókagylóba, és megmosta a talpát. Aztán a másikat. Végül belenézett a tükörbe, Petire mosolygott, meghajolt és kiment.

Kolbenheyer kommentpolitikája